A Greenberg rendezője, Noah Baumbach saját elmondása szerint akkor szeretett bele James Murphy muzsikájába, amikor meghallotta az LCD Soundsystem New York I Love You című szarkasztikus opuszát. A nagy szerelem aztán oda vezetett, hogy végül őt bízta meg azzal a nemes feladattal, hogy soundtracket írjon legújabb egész estés mozijához. A két művészlélek többször is összeült, beszélgettek, jeleneteket néztek a filmből, mire Murphy rájött, hogy személyisége kísértetiesen hasonlít a főszereplő (Ben Stiller) karakterére, így szíves-örömest elvállalta a felkérést.
 
Noha a filmet még nem ismerjük, Noah Baumbach személye és a filmzene jellege miatt gyanítjuk, hogy nem egy újabb gigantikus amerikai ökörséggel kell majd szembenéznünk. A végeredmény ennek ellenére felemás, és a soundtracknek sajnos nem sok köze van az igazi Murphy-hangzáshoz. Itt ugyanis punk funk helyett inkább hetvenes évekbeli kailforniai rockot, brit szintipopot, modern bluest és keserédes pszichedéliát hallunk szűk egy órán keresztül.
 
A Steve Miller Band Jet Airlinerje tökéletes felütésnek bizonyul, de a továbbiakban - szerencsétlenségünkre - sem a jenki saját zenéi, sem a Back To Mine-jelleggel kölcsönvett számok nem okoznak maradandó károsodást. Mindössze néhány kivétel akad: az egyik ilyen a flamencós Gente, mely zseniális, de ötletünk sincs, milyen jelenetben fog felcsendülni a filmben, a másik pedig a pszichedelikus Plenty Of Time. Később a Duran Duran The Chauffeurjére kapjuk fel a fejünket, a Photographs zongorás verziója pedig szépen zárja le a cédét.
 
A filmzenei kiadványoknál mindig az a legfontosabb kérdés, hogy vajon működnek-e a film nélkül. Sajnos a Greenberg Soundtrack az alkotás ismeretének hiányában inkább tűnik egy nagy üresjáratnak, mint egy jó válogatásnak, ám ilyen korán pálcát törni felette nagy hiba lenne, hiszen elképzelhető, hogy James Murphy kiválóan ráérzett a film hangulatára, csak mi még nem tudunk róla.