A brit rendező 1992 óta észrevétlenül és elismerések nélkül készített filmeket, az Erdélyben forgatott Varga Katalin balladája azonban egy évvel ezelőtt, Berlinben meghozta számára a várva várt figyelmet.
- Amikor elkezdtél dolgozni a történeten, már tudtad, hogy Erdélyben fog játszódni?
- Előbb volt meg a történet, és aztán a helyszín. Olyan mitológiai hangulatra vágytam, amilyet a Herzog-féle Kaspar Hauserben vagy Paradzsanov Elfelejtett ősök árnyai című filmjében láttam, ezért biztos voltam benne, hogy valahol Kelet-Európában kell keresgélnem. Egy hosszú listám volt lehetséges helyszínekkel, és Erdély lett az egyértelmű befutó.
- Hogyan kerestél színésznőt egy olyan szerepre, melynek hitelesnek kell lennie egy olyan közegben, amit nem ismersz igazán?
- Olyasvalakit kerestem, akinek sok arca van. Az volt a legfontosabb számomra, hogy a családi békesség és a vad agresszió megjelenítésére is képes legyen. Eredetileg egy budapesti színésznőre, Pető Katára írtam a szerepet, de ő leköltözött Kaposvárra, ráadásul felismertem, hogy ha már Erdélyben forgatok, helyi színészekkel lenne jó dolgoznom. Péter Hildát 2005-ben ismertem meg, és felismertem benne azokat az adottságokat, amiket nehéz lenne leírni, de mivel saját forgatókönyvből dolgoztam, pontosan tudtam, mit keresek.
- Mennyit segítettek a helyiek és a stábtagok a történet hitelessé tételében?
Eleinte még a beszédbeli különbséget sem ismertem fel magyarok és székelyek között, de idővel világossá vált előttem, hogy mennyire más nemcsak a kiejtésük, de a mentalitásuk és életvitelük is. Szerencsére jó barátokra leltem Sepsiszentgyörgyön, akikkel sokat beszélgettem a székely emberek gondolkodásáról, elvittek múzeumokba és sok népzenét hallgattunk közösen. Egy ponton arra kellett figyelmeztetnem magamat, hogy nem Erdélyről forgatok filmet, azaz csak azokra az alapvető sajátságokra kell koncentrálnom, melyek a történetet szolgálják: a katolicizmusra, a népi motívumokra, az emberek földdel ápolt kapcsolatára és az élet balladai ritmusára. Nagyon kellemes élményeket szereztem Erdélyben, hiszen egy Sepsiszentgyörgyhöz hasonló városban számomra meglepően erős az emberek összetartása, a helyi közösség, amiről például egy London nagyságú városban sajnos álmodni sem lehet – ott mindenki egyedül kénytelen érvényesülni.
- A Varga Katalin balladája hanghatásai és zenei világa nagyon erős. Számodra a film elsősorban vizuális műfaj vagy művészeti ágak közötti interakció?
- Ez a forgatókönyvtől függ. Bármit tesz is a rendező, annak a történetet és az atmoszférát kell szolgálnia. Sosem dolgoznék a hangkulisszákon a kísérletezés vagy a primer hatás kedvéért. A film lelkét szerettem volna elővarázsolni, és ebben nagy segítségemre volt az úgynevezett sound design. Rendezőként persze nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert sem az operatőr, sem a hangmérnök, sem mondjuk a látványtervező teljesítménye nem kerülhet előtérbe a többiek munkájával szemben. A művészeti ágak közötti interakciót azonban nagyon kedvelem, különösen Peter Greenaway korai filmjeiben, ahol a minimalista zene, a festészet, a táj és a kertészet olyan gyönyörűen egészítette ki egymást.
- Hogyan viszonyulnak a nézők Angliában a balladákhoz?
- Nem igazán ismerik ezt a műfajt, de mind a kritikusok, mind a közönség kedvezően fogadta azt, hogy egy ponyvaszerű bosszútörténetet lelassítottam és áthelyeztem egy másik világba. Az angol közönség számára ez nagyon egzotikus megoldás, és szinte minden adandó alkalommal rákérdeznek arra, hogy hogyan kerül a mobiltelefon a lovas kocsira… Számomra azonban ez a történet univerzális, amit azért nem akartam a mai Londonba helyezni, mert sebes thrillerként olcsóvá és unalmassá vált volna. Varga Katalin balladájának meg kellett találnia a maga méltóságát, azaz valamivel a való világ fölé kellett emelkednie.
- A filmet sem az angol, sem a magyar filmalap nem támogatta, most mégis mindkét ország rettentő büszke rá. Te kikre vagy igazán büszke?
Furcsa számomra ez az egész történet, mert méregből vágtam bele ebbe a filmbe, miután sem filmiskolába nem vettek fel, sem anyagi támogatást nem kaptam a könyvre. Szerencsére örököltem némi pénzt, így végre beinthettem a filmes intézményrendszernek, de a film sikere után persze rögtön kaptam pénzt az új filmtervemre. Sok jót és sok rosszat tapasztaltam az elmúlt években, és annak persze örülök, hogy két ország is büszke a filmemre, de én a filmezést határokon átívelő műveletnek tekintem, ezért nem dagasztja mellemet semmilyen nemzeti büszkeség. Én elsősorban azokra a tehetséges magyar és román színészekre vagyok büszke, akikkel dolgozhattam. És arra, hogy nem adtam fel, hanem kapcsolatok nélkül is kitartottam a filmezés mellett. Végül valóra vált az álmom, csak kicsit tovább tartott, mint szerettem volna.
Peter Strickland
1973-ban született az angliai Readingben, két tanár, egy görög anya és egy angol apa gyermekeként.
A forgatókönyv írása közben folyamatosan a Cure és a Suicide együttesek zenéjét hallgatta.
A forgatás alatt a stáb a földön aludt hálózsákokban, mert még ágyra sem volt pénzük.
Varga Katalin balladája
A Varga Katalin balladája 2009-ben Berlinben Ezüstmedvét kapott a hangmérnöki teljesítményért.
Az Európai Filmakadémia díjkiosztóján a filmért Strickland elnyerte Az év felfedezettje elismerést.
- Előbb volt meg a történet, és aztán a helyszín. Olyan mitológiai hangulatra vágytam, amilyet a Herzog-féle Kaspar Hauserben vagy Paradzsanov Elfelejtett ősök árnyai című filmjében láttam, ezért biztos voltam benne, hogy valahol Kelet-Európában kell keresgélnem. Egy hosszú listám volt lehetséges helyszínekkel, és Erdély lett az egyértelmű befutó.
- Hogyan kerestél színésznőt egy olyan szerepre, melynek hitelesnek kell lennie egy olyan közegben, amit nem ismersz igazán?
- Olyasvalakit kerestem, akinek sok arca van. Az volt a legfontosabb számomra, hogy a családi békesség és a vad agresszió megjelenítésére is képes legyen. Eredetileg egy budapesti színésznőre, Pető Katára írtam a szerepet, de ő leköltözött Kaposvárra, ráadásul felismertem, hogy ha már Erdélyben forgatok, helyi színészekkel lenne jó dolgoznom. Péter Hildát 2005-ben ismertem meg, és felismertem benne azokat az adottságokat, amiket nehéz lenne leírni, de mivel saját forgatókönyvből dolgoztam, pontosan tudtam, mit keresek.
- Mennyit segítettek a helyiek és a stábtagok a történet hitelessé tételében?
Eleinte még a beszédbeli különbséget sem ismertem fel magyarok és székelyek között, de idővel világossá vált előttem, hogy mennyire más nemcsak a kiejtésük, de a mentalitásuk és életvitelük is. Szerencsére jó barátokra leltem Sepsiszentgyörgyön, akikkel sokat beszélgettem a székely emberek gondolkodásáról, elvittek múzeumokba és sok népzenét hallgattunk közösen. Egy ponton arra kellett figyelmeztetnem magamat, hogy nem Erdélyről forgatok filmet, azaz csak azokra az alapvető sajátságokra kell koncentrálnom, melyek a történetet szolgálják: a katolicizmusra, a népi motívumokra, az emberek földdel ápolt kapcsolatára és az élet balladai ritmusára. Nagyon kellemes élményeket szereztem Erdélyben, hiszen egy Sepsiszentgyörgyhöz hasonló városban számomra meglepően erős az emberek összetartása, a helyi közösség, amiről például egy London nagyságú városban sajnos álmodni sem lehet – ott mindenki egyedül kénytelen érvényesülni.
- A Varga Katalin balladája hanghatásai és zenei világa nagyon erős. Számodra a film elsősorban vizuális műfaj vagy művészeti ágak közötti interakció?
- Ez a forgatókönyvtől függ. Bármit tesz is a rendező, annak a történetet és az atmoszférát kell szolgálnia. Sosem dolgoznék a hangkulisszákon a kísérletezés vagy a primer hatás kedvéért. A film lelkét szerettem volna elővarázsolni, és ebben nagy segítségemre volt az úgynevezett sound design. Rendezőként persze nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert sem az operatőr, sem a hangmérnök, sem mondjuk a látványtervező teljesítménye nem kerülhet előtérbe a többiek munkájával szemben. A művészeti ágak közötti interakciót azonban nagyon kedvelem, különösen Peter Greenaway korai filmjeiben, ahol a minimalista zene, a festészet, a táj és a kertészet olyan gyönyörűen egészítette ki egymást.
- Hogyan viszonyulnak a nézők Angliában a balladákhoz?
- Nem igazán ismerik ezt a műfajt, de mind a kritikusok, mind a közönség kedvezően fogadta azt, hogy egy ponyvaszerű bosszútörténetet lelassítottam és áthelyeztem egy másik világba. Az angol közönség számára ez nagyon egzotikus megoldás, és szinte minden adandó alkalommal rákérdeznek arra, hogy hogyan kerül a mobiltelefon a lovas kocsira… Számomra azonban ez a történet univerzális, amit azért nem akartam a mai Londonba helyezni, mert sebes thrillerként olcsóvá és unalmassá vált volna. Varga Katalin balladájának meg kellett találnia a maga méltóságát, azaz valamivel a való világ fölé kellett emelkednie.
- A filmet sem az angol, sem a magyar filmalap nem támogatta, most mégis mindkét ország rettentő büszke rá. Te kikre vagy igazán büszke?
Furcsa számomra ez az egész történet, mert méregből vágtam bele ebbe a filmbe, miután sem filmiskolába nem vettek fel, sem anyagi támogatást nem kaptam a könyvre. Szerencsére örököltem némi pénzt, így végre beinthettem a filmes intézményrendszernek, de a film sikere után persze rögtön kaptam pénzt az új filmtervemre. Sok jót és sok rosszat tapasztaltam az elmúlt években, és annak persze örülök, hogy két ország is büszke a filmemre, de én a filmezést határokon átívelő műveletnek tekintem, ezért nem dagasztja mellemet semmilyen nemzeti büszkeség. Én elsősorban azokra a tehetséges magyar és román színészekre vagyok büszke, akikkel dolgozhattam. És arra, hogy nem adtam fel, hanem kapcsolatok nélkül is kitartottam a filmezés mellett. Végül valóra vált az álmom, csak kicsit tovább tartott, mint szerettem volna.
Peter Strickland
1973-ban született az angliai Readingben, két tanár, egy görög anya és egy angol apa gyermekeként.
A forgatókönyv írása közben folyamatosan a Cure és a Suicide együttesek zenéjét hallgatta.
A forgatás alatt a stáb a földön aludt hálózsákokban, mert még ágyra sem volt pénzük.
Varga Katalin balladája
A Varga Katalin balladája 2009-ben Berlinben Ezüstmedvét kapott a hangmérnöki teljesítményért.
Az Európai Filmakadémia díjkiosztóján a filmért Strickland elnyerte Az év felfedezettje elismerést.
2012. január 26. - február 2.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Vélemény|Felhasználási feltételek