Bár az elmúlt két évben történt néhány személyi változás (a harsonát és lemezjátszót kezelő Dermot helyére Q-Cee érkezett, Sena pedig csak vendégszerepel), a zenén mindez abszolút nem érezhető.

Az egyesült eklektrikusok ugyanolyan magas színvonalon nyomják, mint az első albumon, annyi különbséggel, hogy a kifinomult jazzerkedés és számos stílus összepakolása helyett most elsősorban a rugózás beindítására, a táncoltatásra összpontosítanak, ezáltal a számok leheletnyivel egyszerűbb felépítésűek; sok a szöveges dal, az egymásra figyelő összjáték, miközben a megfelelő helyen azért mindenki beillesztheti a maga szólóját (például Lőrinc a Dóriban).

A bús fanfárokkal, melankolikus gitárral és trombitával, valamint Sena lélekbe hatoló vokáljával indító Strange Night tökéletesen vezeti fel az albumot, mely aztán a játékos DDDD-n átbucskázva, az ég felé kacsintgatva szapora dobritmusokon szállongó trombitával és szintivel (Moonrise), enyhe diszkólüktetéssel (Kezdet), illetve a kétsoros szöveget jóleltalált dallamra ültetve utaztat. Kemon rapjei helyett most egy dominikai származású bársonyos férfihang (Kasai) simogat a (hetvenes éveket idéző) Touch és a Stronger funkjában. A legtrükkösebb darab azonban stílszerűen a tört dobritmusokra ültetett, instrumentális címadó, a Trick, mely az első lemez izgalmasságát idézve ügyesen játszik a nyugvópontkereséssel és a fokozással.

Szembetűnő az első lemezen Sena mellett gyakran szürke kisegérré törpülő Fábián Juli térnyerése, aki most sokkal inkább odateszi magát. Szerencsére szinte csak valódi szöveget énekel, így - bár ez ellentmondásnak tűnhet - jobban tud játszani a hangjával, mintha csak improvizálgatna, és ha a hangszíneit teljesen kihasználva még egy csipettel több dögösséget, csábító és a férfiakat orruknál fogva vezető nőiességet is belevinne, egyszerűen remek lenne.