Alice In Chains a grunge egyik legmeghatározóbb formációjává nőtte ki magát. A sikertörténet még Layne Staley halálával sem ért véget, a zenekar nemrégiben ütős visszatérő albummal jelentkezett. Interjú Mike Inez basszusgitárossal.
- Mint ismeretes, 1993-ban csatlakoztál az Alice In Chainshez. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról?
- Csupa nagyszerű dologra emlékszem. Tulajdonképpen már a Dirt lemez megjelenése előtt megismerkedtem a Chains tagjaival. Mikor még Ozzy Osbourne zenekarában játszottam, együtt turnéztunk az Államokban, és a közös bulik alkalmával nagyon egymásra találtunk a srácokkal. A tizenhat hónapos koncertkörút alatt szinte alig volt nap, mikor ne áztunk volna el a temérdek sörtől. Később, miután Ozzyval felvettük a Live & Loud koncertlemezt, Sean Kinney (az Alice In Chains dobosa – a szerk.) felhívott, hogy lenne-e kedvem beugrani hozzájuk néhány koncert erejéig. Az akkori basszerosuk, Mike Starr ugyanis váratlanul kilépett. Fogtam magam, Londonba repültem, majd harminckét nap alatt lenyomtunk huszonhét koncertet. Fantasztikus élmény volt. Mire hazaértem, a barátnőmnek már arról kellett beszámolnom, hogy túszul ejtett egy másik zenekar.
- Ozzyval tartod még a kapcsolatot?
- Persze. A mai napig hatalmas haverok vagyunk, sőt amolyan apa-fia viszony van köztünk. Mikor beszálltam a zenekarába, 22-23 éves voltam, és rengeteget tanultam tőle. Amikor csak tehetem, meglátogatom a birtokán, ahol együtt hódolunk közös szenvedélyünknek, a céllövészetnek. De az Osbourne család minden tagjával nagyon jóban vagyok, Jackkel például a napokban e-maileztünk. Hasonló testvéri viszony fűz az egykori zenésztársakhoz is, akikkel anno Ozzy bandájában játszottunk. Különösen Zakk Wylde-hoz.
- Van valami emlékezetes sztorid a No More Tears turnéról?
- Ó, istenem, de még mennyi! (nevet) Abban a zenekarban ismertem meg a világ legmókásabb embereit. Emlékszem, egy koncert alkalmával Ozzy hisztérikus röhögésben tört ki a színpadon, majd valamelyik dal közben odaszólt nekem, hogy koncentráljak Zakkre. Bár a közönség ebből valószínűleg mit sem vett észre, ám oldalról kitűnően látszott, hogy Zakk kivillant lompossal játszotta végig az egész koncertet.
- Visszatérve az Alice In Chainshez: milyen volt a viszonyod Layne-nel?
- Layne nagyon ellentmondásos személyiség volt. Amellett, hogy kizárólag sötét és nyomasztó gondolatok foglalkoztatták, rengeteg pozitív energiát árasztott magából. Bármennyire is hihetetlen ez egy kívülálló számára, de határozottan vicces ember volt, mindig meg tudta mosolyogtatni a közvetlen környezetét. A halála kapcsán a mai napig azt érzem, hogy akkoriban nem kapta meg az őt megillető figyelmet. 2002 végén hivatalosak voltunk egy Grammy-díj-kiosztó ünnepélyre, ahol a szervezők egy filmes montázsban emlékeztek meg a zenészekről, akik abban az évben hunytak el. Mint például Lisa Left Eye Lopes a TLC-ből. Azonban döbbenten tapasztaltuk, hogy Layne-t teljesen kifelejtették az összeállításból. Ez az incidens már csak azért is bántó volt számunkra, mert mi is ott voltunk a lehetséges díjazottak között. Szerencsére azóta egyre többen ismerik fel Layne jelentőségét. Amellett, hogy hihetetlen karizmával rendelkezett, óriási hangja volt. Nem tudnék mondani olyan énekest, aki ennyire át tudta volna élni a saját sorait. Az új albumunk egyik legfontosabb gondolatát is ő inspirálta: hogyan dolgozzuk fel szeretteink halálát? Az emberek idővel elveszítik szüleiket, nagyszüleiket, ez tehát egy olyan üzenet, amely mindenkit érint.
- Williammel hogyan akadtatok egymásra?
- Jerryvel (Cantrell, gitáros – a szerk.) valamikor 2000 környékén barátkoztak össze, és rövidesen be is vette szólózenekarába. Mikor eleinte felvetődött a neve, mint potenciális énekes, csupán néhány koncertről volt szó. Egyikünknek sem volt kész forgatókönyve a jövőt illetően. Végül olyannyira megtaláltuk a közös hangot, hogy senkinek sem volt kétsége arról, hogy folytassuk-e a közös munkát. Mellesleg nagyszerű fickó, csordultig van életerővel. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezredszerre is képes ugyanolyan lelkesedéssel játszani a kibaszott Man In The Boxot. (nevet)
- Csupa nagyszerű dologra emlékszem. Tulajdonképpen már a Dirt lemez megjelenése előtt megismerkedtem a Chains tagjaival. Mikor még Ozzy Osbourne zenekarában játszottam, együtt turnéztunk az Államokban, és a közös bulik alkalmával nagyon egymásra találtunk a srácokkal. A tizenhat hónapos koncertkörút alatt szinte alig volt nap, mikor ne áztunk volna el a temérdek sörtől. Később, miután Ozzyval felvettük a Live & Loud koncertlemezt, Sean Kinney (az Alice In Chains dobosa – a szerk.) felhívott, hogy lenne-e kedvem beugrani hozzájuk néhány koncert erejéig. Az akkori basszerosuk, Mike Starr ugyanis váratlanul kilépett. Fogtam magam, Londonba repültem, majd harminckét nap alatt lenyomtunk huszonhét koncertet. Fantasztikus élmény volt. Mire hazaértem, a barátnőmnek már arról kellett beszámolnom, hogy túszul ejtett egy másik zenekar.
- Ozzyval tartod még a kapcsolatot?
- Persze. A mai napig hatalmas haverok vagyunk, sőt amolyan apa-fia viszony van köztünk. Mikor beszálltam a zenekarába, 22-23 éves voltam, és rengeteget tanultam tőle. Amikor csak tehetem, meglátogatom a birtokán, ahol együtt hódolunk közös szenvedélyünknek, a céllövészetnek. De az Osbourne család minden tagjával nagyon jóban vagyok, Jackkel például a napokban e-maileztünk. Hasonló testvéri viszony fűz az egykori zenésztársakhoz is, akikkel anno Ozzy bandájában játszottunk. Különösen Zakk Wylde-hoz.
- Van valami emlékezetes sztorid a No More Tears turnéról?
- Ó, istenem, de még mennyi! (nevet) Abban a zenekarban ismertem meg a világ legmókásabb embereit. Emlékszem, egy koncert alkalmával Ozzy hisztérikus röhögésben tört ki a színpadon, majd valamelyik dal közben odaszólt nekem, hogy koncentráljak Zakkre. Bár a közönség ebből valószínűleg mit sem vett észre, ám oldalról kitűnően látszott, hogy Zakk kivillant lompossal játszotta végig az egész koncertet.
- Visszatérve az Alice In Chainshez: milyen volt a viszonyod Layne-nel?
- Layne nagyon ellentmondásos személyiség volt. Amellett, hogy kizárólag sötét és nyomasztó gondolatok foglalkoztatták, rengeteg pozitív energiát árasztott magából. Bármennyire is hihetetlen ez egy kívülálló számára, de határozottan vicces ember volt, mindig meg tudta mosolyogtatni a közvetlen környezetét. A halála kapcsán a mai napig azt érzem, hogy akkoriban nem kapta meg az őt megillető figyelmet. 2002 végén hivatalosak voltunk egy Grammy-díj-kiosztó ünnepélyre, ahol a szervezők egy filmes montázsban emlékeztek meg a zenészekről, akik abban az évben hunytak el. Mint például Lisa Left Eye Lopes a TLC-ből. Azonban döbbenten tapasztaltuk, hogy Layne-t teljesen kifelejtették az összeállításból. Ez az incidens már csak azért is bántó volt számunkra, mert mi is ott voltunk a lehetséges díjazottak között. Szerencsére azóta egyre többen ismerik fel Layne jelentőségét. Amellett, hogy hihetetlen karizmával rendelkezett, óriási hangja volt. Nem tudnék mondani olyan énekest, aki ennyire át tudta volna élni a saját sorait. Az új albumunk egyik legfontosabb gondolatát is ő inspirálta: hogyan dolgozzuk fel szeretteink halálát? Az emberek idővel elveszítik szüleiket, nagyszüleiket, ez tehát egy olyan üzenet, amely mindenkit érint.
- Williammel hogyan akadtatok egymásra?
- Jerryvel (Cantrell, gitáros – a szerk.) valamikor 2000 környékén barátkoztak össze, és rövidesen be is vette szólózenekarába. Mikor eleinte felvetődött a neve, mint potenciális énekes, csupán néhány koncertről volt szó. Egyikünknek sem volt kész forgatókönyve a jövőt illetően. Végül olyannyira megtaláltuk a közös hangot, hogy senkinek sem volt kétsége arról, hogy folytassuk-e a közös munkát. Mellesleg nagyszerű fickó, csordultig van életerővel. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezredszerre is képes ugyanolyan lelkesedéssel játszani a kibaszott Man In The Boxot. (nevet)
A Letz Zep a tribute zenekarok közül az, amelyik a kritikák és a rajongók szerint is a leghitelesebben adja vissza a Led Zeppelin egyedülálló stílusát és életérzését.
