Jól áll-e egy negyvenesnek, ha tinédzsert játszik? Van, akinek igen. A gyógyegér Rivers Cuomónak pl. bejön a póz. A Raditude nem akar mást, mint visszateleportálni a kilencvenes évekbe, mikor a Green Day még nem keverte össze a punkot az operával, a Nirvana pedig nem csak pólókról figyelt. Powerpop, garázsrock és töketlenség.
A Weezer most is ugyanolyan, mint máskor, pont úgy, mint az a gyerekkori haverod, akivel együtt löktétek le az első felest, aztán te egyre kevesebbszer, ő meg egyre többször. Ez a helyzet a Weezerrel is. Benneragadt valamiben.
A los angeles-i négyes első és második blikkre is kúl, meg klassz, meg laza, meg táncos, meg vicces, és bejön. De harmadszorra már nem röhögünk akkorákat a poénokon, nem ül a kúlság, és nem érezzük annyira klassznak sem. Pedig végülis nincs gond. Csak valahogy minden ugyanolyan. Konzisztens pálya a Weezeré. Néha kicsit markánsabb ("Piros Album"), néha bénább ("Zöld Album") darabokkal, és egy mind a mai napig állat debüttel.
Sajna nem várhatunk már egy újabb Buddy Holly-t, de még egy Beverly Hills-t sem, pedig kellenének. A Weezer szétturnézta magát a Blink-182-vel és ez nem tett jót nekik, legfeljebb annyiban, hogy nem nyújtották a zenét, mint a rétest, hanem megálltak fél óránál. Mert a U2, az Editors vagy épp az R.E.M. hangzásfelelősével, Jacknife Lee-vel (itt jegyezzük meg, hogy a producerguru mintha ott sem lett volna a pult mögött) felvett Raditude - mondjuk ki - nem villanyoz fel, annak ellenére sem, hogy alig találunk rajta belassulást, végig tökös powerpop szól, szaggatnak a gitárok rendesen, csörömpöl a cin, bekukkantanak a hatvanas évek harmóniái, de heveskedésből sem állunk rosszul, meg (pop)punkból és iróniából is van itt bőven, az egész valahogy mégis kevés.
Az sem biztos, hogy az anyag javára vált, hogy Lee mellett a kommersz-király Dr. Luke (Katy Perry, Kelly Clarkson, Britney Spears, Flo Rida, Paris Hilton, Avril Lavigne, Sugababes) és Polow da Don (Pussycat Dolls) is ott tüsténkedtek a stúdióban. Nyilván nekik köszönhető ez a karcosnak szánt, de a szitán mégiscsak fennakadó, rádióbarát hangzás, mellyel Avril annak idején több millió deszkást zavart össze, hogy akkor most ők punkok vagy sem.
Óhatatlanul is az az érzése az embernek, hogy ezeket a hangokat pontosan ebben a sorrendben lefogva és pontosan ezzel az énekdallammal már vagy ezerszer hallotta. Na és akkor mi van? - teszik fel a kérdést azok, akik szerint a pop alapvetően csak buli, jópofaság és szórakoztatás. Nos, akkor semmi - válaszolunk mi csípőből, és ami azt illeti, tényleg nincs is semmi. A Weezer kiváló szórakoztató, mi meg kiválóan szórakozunk az olyan számokra, mint a pop punkos, nem kicsit Walking On Sunshine-os lemeznyitó, a táncos I'm Your Daddy vagy épp Lil Wayne-nel közös, electro popos Can't Stop Partying.
És tényleg jót bulizunk - egyszer legalábbis biztosan.
A los angeles-i négyes első és második blikkre is kúl, meg klassz, meg laza, meg táncos, meg vicces, és bejön. De harmadszorra már nem röhögünk akkorákat a poénokon, nem ül a kúlság, és nem érezzük annyira klassznak sem. Pedig végülis nincs gond. Csak valahogy minden ugyanolyan. Konzisztens pálya a Weezeré. Néha kicsit markánsabb ("Piros Album"), néha bénább ("Zöld Album") darabokkal, és egy mind a mai napig állat debüttel.
Sajna nem várhatunk már egy újabb Buddy Holly-t, de még egy Beverly Hills-t sem, pedig kellenének. A Weezer szétturnézta magát a Blink-182-vel és ez nem tett jót nekik, legfeljebb annyiban, hogy nem nyújtották a zenét, mint a rétest, hanem megálltak fél óránál. Mert a U2, az Editors vagy épp az R.E.M. hangzásfelelősével, Jacknife Lee-vel (itt jegyezzük meg, hogy a producerguru mintha ott sem lett volna a pult mögött) felvett Raditude - mondjuk ki - nem villanyoz fel, annak ellenére sem, hogy alig találunk rajta belassulást, végig tökös powerpop szól, szaggatnak a gitárok rendesen, csörömpöl a cin, bekukkantanak a hatvanas évek harmóniái, de heveskedésből sem állunk rosszul, meg (pop)punkból és iróniából is van itt bőven, az egész valahogy mégis kevés.
Az sem biztos, hogy az anyag javára vált, hogy Lee mellett a kommersz-király Dr. Luke (Katy Perry, Kelly Clarkson, Britney Spears, Flo Rida, Paris Hilton, Avril Lavigne, Sugababes) és Polow da Don (Pussycat Dolls) is ott tüsténkedtek a stúdióban. Nyilván nekik köszönhető ez a karcosnak szánt, de a szitán mégiscsak fennakadó, rádióbarát hangzás, mellyel Avril annak idején több millió deszkást zavart össze, hogy akkor most ők punkok vagy sem.
Óhatatlanul is az az érzése az embernek, hogy ezeket a hangokat pontosan ebben a sorrendben lefogva és pontosan ezzel az énekdallammal már vagy ezerszer hallotta. Na és akkor mi van? - teszik fel a kérdést azok, akik szerint a pop alapvetően csak buli, jópofaság és szórakoztatás. Nos, akkor semmi - válaszolunk mi csípőből, és ami azt illeti, tényleg nincs is semmi. A Weezer kiváló szórakoztató, mi meg kiválóan szórakozunk az olyan számokra, mint a pop punkos, nem kicsit Walking On Sunshine-os lemeznyitó, a táncos I'm Your Daddy vagy épp Lil Wayne-nel közös, electro popos Can't Stop Partying.
És tényleg jót bulizunk - egyszer legalábbis biztosan.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Vélemény|Felhasználási feltételek