- Az utóbbi két filmszemlén nem a már jól ismert Simó-osztály munkái okoztak igazi meglepetést, hanem új nevek új filmjei: Gigor Attila A nyomozója és az Utolsó idők. Ha jól emlékszem, mindketten Kenyeres Bálint asszisztensei voltatok a Before Dawn forgatásán. 
 
- Az egyetem utolsó éveiben és közvetlenül diplomázás után is sokat asszisztáltam, ami jó dolog, mert legalább annyi tudást lehet így szerezni, mint az ötéves képzés alatt. Én forgatásokon tanultam meg a praktikus dolgokat, azt, hogy milyen tényezők befolyásolják egy film elkészültét – márpedig egy rendezőnek pontosan tisztában kell lennie azzal, hogy az instrukciói milyen hatást fognak kiváltani. A Before Dawn forgatása különösen emlékezetes, mert én ott éreztem először, hogy egy fiatalokból álló csapat önállóan végig tud csinálni egy ilyen kaliberű munkát, hiszen Jeles László első asszisztenstől kezdve szinte mindenki fiatal pályakezdő volt a gyártási stábban, és a film szép utat járt be a világban. 
 
- Amikor az Utolsó időket forgattad, törekedtél ennek az élménynek a megismétlésére? 
 
- Nem ragaszkodtam hozzá, mert a munkát megelőző években sok olyan emberrel ismerkedtem meg, akik nem voltak feltétlenül pályakezdők, de szívesen jöttek velem dolgozni. Mindenesetre arra a gyártásvezetővel, Pék Csabával együtt törekedtünk, hogy jó legyen a forgatás hangulata – nem eredménytelenül. Nem attól lesz egy film hatásos vagy megrázó, hogy a készítők rettentő rosszul érzik magukat munka közben, sőt: éppen ellenkezőleg. 
 
- Annak idején miért jelentkeztél a Filmművészetire, mit vártál tőle vagy magadtól?

Mátyássy Áron

 
 
- Gimnazista voltam, amikor egy nyáron egy Junoszty tévén megnéztem Lars von Trier Európa című filmjét, ami szinte megbabonázott. Korábban is jártam persze moziba, sikkből megnézni olyan művészfilmeket, amikből semmit nem értettem, de az Európának nem a külsőségei ragadtak meg, hanem úgy beszippantott, hogy a film végén én is szinte megfulladtam a kalauzzal együtt. Azt gondoltam magamban, hogy ha ez az igazi filmkészítés, akkor engem ez nagyon érdekel.  
 
- Nekem a filmjeid alapján úgy tűnik, te is azt szeretnéd, ha a nézők a gyomrukban és a lelkükben éreznék a figuráid örömeit és szenvedéseit. 
 
- Jelen pillanatban azt gondolom, hogy a filmnek a lélekre kell hatnia, ezért nem szeretem azokat az alkotásokat, amik távolságtartással és hideg intellektualitással közelednek a szereplőkhöz és a történethez. Sajnos azt látom, hogy a fesztiválokon és az úgynevezett művészfilmes körökben mostanában éppen ezek a népszerű filmek, az empatikus, érzelmekre ható történetmesélés pedig megmarad a kommersz műfajoknak. Számomra az a legfontosabb, hogy a nézőnek legyen egy lelki élménye a film végeztével, és ehhez nekem is együttérzéssel kell viszonyulnom a szereplőimhez. Az Utolsó időket azért volt nagy kihívás a mai filmes közegben elkészíteni, mert érzelmes, de nem szentimentális; kemény, de nem kifejezetten durva; nem eltávolítja, hanem megragadja a nézőt; és mindeközben egy egyszerű és követhető történetet mond el. 
 

Mátyássy Áron és Vass Teréz munka közben

- Minden filmedben van – hol lakótelepi, hol világvégi – melankólia. Ez egyfajta dramaturgiai alaphang vagy inkább a jellemedből fakad? 
 
- Azt hiszem, belőlem fakad. Nekem nagyon sokáig alapélményem volt a magány, ezért a filmjeimben az emberek alapvetően magányosak. Ez az érzésem már szerencsére enyhült, és kevésbé érzem magam elárvultnak a világban (Áronnak és a női főszerepet játszó feleségének, Vass Teréznek van egy kisbabája – a szerk.), de végeredményben az egész XX. század másról sem szólt, mint a magányról. Az más kérdés, hogy divatos volt-e róla beszélni, vagy sem, tömegbe csoportosultunk-e ellene, vagy sem, a magány mindig jelen volt. Az én fantáziámat mindig olyan alakok indítják be, akik magányosak, akikre szívszorító ránézni. 
 
- A filmed a Filmszemlén megkapta a fődíjat, ami komoly szakmai elismerés, de nem érzelmi kinyilatkoztatás, azaz a zsűri nem volt feltétlenül meghatódva a történettől. Mit gondolsz, hogyan fogadja majd a közönség a filmet? 
 
- Butaság lenne azt mondani, hogy a szemlefődíj nem fontos dolog, de a legnagyobb kihívás az, hogy az emberek elhatározzák, hogy meg akarják nézni ezt a filmet. Ha egyszer beülnek, akkor – az eddigi tapasztalataink alapján – nem fognak csalódni. Mindannyian, akik dolgoztunk benne, úgy fogtuk fel a munkát, hogy kaptunk egy esélyt arra, hogy megmutassuk, mit gondolunk a filmkészítésről. A munkánkban sok jó energia volt, a dolgok szerencsés együttállása, ezért jó lenne, ha ezt sokan megtapasztalnák.