No de kezdjük az elején! Az albumot a klipes Uprising nyitja, mely - diplomatikus megfogalmazással élve - egyértelmű válasz a Goldfrapp Ooh La La című slágerére, egyéb meglepetéseket azonban nem tartogat. A dalt Bellamy magas frekvenciájú áriája uralja, aki egy macsósági pankráció keretein belül ezúttal is nehézkesen harapná át Chris Martin bőrizomtömlőjét.

A zongorás bevezetővel operáló Resistance már jóval érdekesebb és fogósabb darab, refrénjében egy kvázi hetvenes évekbeli musical tornadresszes énekkórusa vendégeskedik Freddie Mercury-vel karöltve.
 
A meglehetősen vérszegény, popos Undisclosed Desires csupán azért érdemel figyelmet, hogy bemutassa, mily gyenge parodista is a frontember, ha épp Dave Gahan karikírozására kényszerül.

Az 1984 című Orwell regényen alapuló United States Of Eurasia az album legeklektikusabb szerzeménye egyértelmű Queen-hatásokkal. A csendes intrót egy keleties dallamokkal telepakolt szimfonikus középrész követi, mely egy igen erőteljes és fülbemászó refrénben csúcsosodik ki. A lezáró, teljességgel funkciótlan Chopin-interpertációban viszont legfeljebb egy klimaxos énektanárnő lelné örömét. Kár érte, mert egyébiránt a lemez legjobbja.

A Guiding Light egy tipikus Muse-os líra, melynek szólója elsőszámú befutó lenne egy Brian May tribute-albumon. Az Unnatural Selection a legrockosabb szerzemény, melynek torzított énekes verzéi és szívszaggató refrénje érdekes kontrasztot képeznek, ám ezzel együtt sem túl emlékezetes.  
 
Az MK Ultra megint csak átlagosnak mondható, a zongorás I Belong To You azonban akár egy Mercury-Morricone közreműködés eredményeképp is megszülethetett volna. A The Resistance-t egy háromtételes szimfonikus szerzemény, az Exogenesis Symphony zárja, melynek egyszerre igyekeztek komolyzenei és musicales jelleget kölcsönözni, ám a végeredmény merő giccs, melyben némi rosszindulattal a kiégett kabalák szigetén raboskodó Richard Clayderman szellemét is felfedezni vélhetjük.
 
Fura kettősség érezhető az új Muse lemezen. A The Resistance egyrészt egy sokszínű, izgalmas anyag, ugyanakkor a legutóbbi Green Day-hangzóhoz hasonló gyermekbetegség tüneteit is felfedezni vélem benne: történetesen, hogy az alkotók túl sokat kívántak markolni, ám annál kevesebbet fogtak.