A tizenkilenc éves énekesnő száma a Black Eyed Peas-t is menedzselő kiadó gondozásában így szorította le a Black Eyed Peas-t az első helyről, ők pedig hiába mondták, hogy Boom Boom Pow, ez is kevés volt ahhoz, hogy megtarthassák pozíciójukat a Mama Do (Uh Oh, Uh Oh)-val szemben.
 
Maga Pixie Lott a koránál azért érettebbnek tűnő hanggal úszik a populáris viszonylatban lassan két éve komolyabb problémák nélkül, mostanában mégis már kissé komótosabban haladó pop-soul/r&b áramlatban. A lemez alapvetően követi a klasszikus, rádióbarát poplemezek szokásrendszerét, és a dalszövegekben megülő you, me és we személyes névmások sűrűsödésével lassul a tempó, míg a boys, girls és a dance főnevek refrénbe illesztésével táncolható, és mint az utolsó számból kiderül, remixelhető party-darabokat kapunk a fülünkbe bele.
 
A boldog fiatalság zsigeri problémáit megfogalmazó dalok a magány, a szerelem, a másik, a fájdalom és a szórakozás témaköreiből mazsoláznak, és - a műfajra oly jellemző módon - visszafogottan elektronikus, fúvós-gitáros-zongorás négynegyedbe ülnek bele, csillámporos csilingelésekkel és Lott szerethető hangjával, ami valahol Lilly Allen és Kate Perry között találja meg a karakterét. Pixie Lott nem énekli, hogy fuck you és még lánnyal sem csókolózott - személyes üzenete inkább az, hogy 'egy jó beat még sosem ártott meg senkinek', illetve hogy 'sebtapaszom vagy, ha baj ér énengemet'. 
 
A bemutatkozó lemez nem változtatja meg a világ elképzelését többek között a popról sem, de abban, amit csinál, becsületesen helytáll. A slágerek és slágergyanús gyorsabb dalok között meghúzódó romantikázós lassulások is tökéletesen meg tudnak felelni a rájuk szabott szerepnek, és kedvesen öntözgetik majd a fiatalkori, sarjadzó emocionális növényzetet.