Ha Szombathely neve elhangzik a "popot bíró" körökben, mindenki egyre klikkel: Anima Sound System. Prieger neve nyilván kihagyhatatlan a Beat Dis-sztoriból, hiszen nem kis szerepe volt a srácok patronálásában, a fővárosba invitálásban, meg úgy egyáltalán.

Az azonban már az elején, 2002 környékén sem állta meg a helyét, hogy a Beat Dis csupán valami Anima-pótlék, amolyan felvizezett miacsuda lenne. Pedig sok okos ezt állította anno. Aztán a debütáló Genetik Gift, de még inkább a 2007-es Keep Still alaposan rácáfoltak az okosokra.

A Bomb The Bass egyik számának címét saját nevéül fogadó formáció inkább valamiféle sajátosan közép-kelet-európai triphopot pumpál. Olyat, aminek mélyén ott van a magyar underground, de persze csak hangulatban, keserédességben. Ami jóval inkább tetten érhető, az a Massive Attack (annak is Mezzanine című lemeze), meg Tricky elborultsága és persze a Wu Tang Clan, vagyis a sötét oldal. Mert a Beat Dis sötét, szívbetépő, klausztrofób, monoton, monokróm, lélekszaggató, nyugtalanító, hideg és ideglelős, elidegenített, ugyanakkor valahol mélyen nagyon is a fény felé tör.
 
A Proof Positive készítése közben - by the way - történt néhány tagcsere: a magból távozó DJ Owa helyére - koncertjeiken - az animás Németh Gergely és DJ Rocksteady (Goodfellaz) került; az énekescsaj poszton pedig Judie Jay mellé Dimanovszki Natalie kéredzkedett be.

A Scheer "Max" Viktorral felpakolt korong az indító Velvet Undergorund feldolgozással, a Venus In Furs-szel máris szélesre tárja a sötétség kilencedik kapuját. A pillanatnyi felszabadultságot hozó, hiphopos Transient Joys játékossága alatt végig Eminem belépésére várunk. A Be On The Gad refrénje már-már indusztriálba, sőt néhol nu metálba hajlik, akárcsak a sikító, karcos Know Nothing. A bársonyos női hanggal elővezetett Easy olyan, mintha a párhuzamos univerzumban zajló boldog húszas évekből pottyant volna ide. Karády és Björk a zongorára támaszkodva fújják a gomolygó füstöt, miközben a hamutálban cigarettavégek hamvadnak. A Mother Earth szimplán morcheebás, amolyan Trigger Hippie- vagy épp Let Me See-flash, akárcsak a hazatérős Nonstop Playground. A Distress-ben Csigó Robert Smith affektálását hozza, méghozzá meggyőzően, a szám akár a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me-n is elférne. A záró Rusty Blade valószerűtlen dubjában mintha Horace Andy kántálna, pedig nem; a kóválygó-hideglelős vonós és fúvós hangminták olyan érzést keltenek bennünk, mintha a madách-i falanszterben bolyonganánk.