A duplalemezes soundtrack azonban aligha tartogat nagyobb izgalmat, mint a kubai országgyűlési választások. Az albumon feltűnik a The Kinks, a The Beach Boys, a The Turtles, a Cream, illetve az összes Beatles- és Buddy Holly-imitátor, akik hatására anno magától kiugrott a piros nyelű fésű a fater farzsebéből.
 
A legtöbb mai fiatal azonban a hasonszőrű geronto-beat zenék hatására fénysebességgel hangolja el a rádiót a Slágerről, netalántán fenyegetően lóbálja rugósbicskáját az egyházashetyei nosztalgiadiszkó DJ-je előtt. Az album tehát semmivel nem nyújt többet, mint a benzinkutaknál kétszáz forintért megvásárolható Rock Classics-jellegű kalózlemezek, néhány kiemelkedő momentum azonban így is fellelhető rajta.
 
Ilyen pl. a The Who My Generation című igen nyers klasszikusa, mely nélkül Joey Ramone és Sid Vicious talán még ma is pirospozsgás arcú hajléktalanként tengetné mindennapjait. A The Wind Cries Mary Jimi Hendrix visszafogottabb, blues-osabb alkotásai közül való, a benne buzgó feeling alapján Afganisztán éves máktermése csordogálhatott a mester ereiben, amikor megalkotta. A Procol Harum A Whiter Shade Of Pale című romantikus dala jelentős hatást gyakorolt a progresszív rockra, de feltehetőleg annál kedvezőtlenebb befolyással bírt a családtervezés intézményére. Végezetül pedig itt van nekünk David Bowie és a Let's Dance, immár 1983-ból, a korszakból, mely bár egy fatális félreértésen alapult, mégis szép számmal termelt ki vállalható slágereket is.
 
Mindent egybevetve bátran kijelenthetjük, hogy a Rockhajó filmzenealbum jobbára felesleges kiadvány, ugyanakkor biztosak lehetünk benne, hogy a film - már csak Philip Seymour Hoffman miatt is - okoz majd néhány emlékezetes pillanatot.