A nyolcvanas évek közepén született Watchmen képregénysorozat egy párhuzamos univerzumban játszódik a nyolcvanas évek Amerikájában, egy olyan nyolcvanas években, ahol – miután a vietnámi háborút az USA nyerte meg – még mindig Richard Nixon az elnök, és még a szuperhősök is egzisztenciális válságban senyvednek. Antiutópia a javából!  
 
A hatvanas években valami nagyon megborult az időben, és a filmben a régi szép idők heroikus idealizmusától a kiábrándító sötét „jelenig” több évtizedet átfogó briliáns főcímmontázs alatt rögtön az idők változásáról szól leghíresebb hatvanas évekbeli dal szól: Bob Dylantől az emblematikus The Times They Are A-Changin’ – egy dal, amit már magába a képregénybe is beleírtak alkotói. A film rendezője, Zack Snyder a végefőcím alá is egy hatvanas évekbeli Dylan-szerzeményt igazított: a Desolation Row-t, de nem eredetiben, hanem a My Chemical Romance rövidre vágott punk-rockos feldolgozásban, valahol félúton a Sex Pistols, a Billy Idol-féle Generation X és a People Who Died című 1980-as Jim Carroll-szám hangzása között (ez utóbbi szólt Snyder első filmjének, a 2004-es Holtak hajnalának a stáblistája alatt). Ha pedig már Dylan és feldolgozás, hát előkerül minden idők leghíresebbike is: az All Along The Watchtower Jimi Hendrix előadásában. 
 
Aztán itt van az a szám is, melyből úgy lett világsláger, hogy az eredetijében visszhangtalan maradt akusztikus verziót Dylan folk-rock fordulatának sikerétől ihletve maga Dylan producere elektromosította: Simon & Garfunkel The Sound Of Silence című örökzöldjéről van szó, mely a filmben stílszerűen egy temetést fest alá. A hatvanas évek második felének legendái közül itt van még Kris Kristofferson egy szerzeménye Janis Joplin előadásában (Me And Bobby McGee), sőt Leonard Cohen is képviselteti magát – igaz, ő nem egy hatvanas évekbeli számmal, hanem az utóbbi időkben legtöbbször feldolgozott dalának, a Hallelujah-nak az eredetijével (a dolog csavarja, hogy a többé-kevésbé puritán feldolgozásokkal szemben ez az eredeti egy mai füllel már gagyi hangzású nyolcvanas évekbeli szintetizátoros darab, ami a filmben „ironikusan” azt a pár percet hivatott aláfesteni, mikor az egyik szexuális nyomorban tengődő szuperhősnek végre sikerül egy jóízűt dugnia). 
 
A Marson játszódó jeleneteket a Philip Glass-féle Koyaanisqatsi félelmetes-hideglelős tételei uralják (ezek amúgy is filmzenei ihletettségűek, hiszen a jeles kortárs zenész a Kizökent világhoz komponálta őket a nyolcvanas évek elején), míg a vietnámi háborús képsorok alatt A walkürök lovaglása szól (ahogy a leghíresebb vietnámi háborús filmben, az Apokalipszis mostban is). A filmzenelemezen megkapjuk még két klasszikus amerikai sztenderd felvételét az ötvenes évekből (a You Are My Thirll feldolgozását Billie Holiday-től és az Unforgettable-t Nat King Cole-tól – ez szintén bele volt írva az eredeti képregénybe), sőt egy olyan dalt is, ami a végső moziverzióba nem került be (a Koldusopera egyik Brecht/Weill-songjának, Kalóz Jenny balladájának angol verzióját Nina Simone legendás 1964-es koncertlemezéről), miközben a film néhány betétdala sajnos lemaradt az albumról (Nena nyolcvanas évekbeli atomháborús para-popja, a 99 luftballon például). A legnagyobb hiányérzetet persze az okozza, hogy hiába keressük a mozielőzetest aláfestő apokaliptikus Smashing Pumpkins-számot (The End Is The Beginning Is The End), ami a legtöbb mozilátogató fejében leginkább összefonódott a Watchmen filmmel – csakhogy ez eredetileg egy másik szuperhősös képregényadaptáció, a Batman & Robin betétdala volt tizenvalahány éve.