Az 1980-as születésű dalszerző-frontember, Johnny Borrell interjúnkban azt is hangoztatta, hogy a készülő harmadik lemez a debütálás intimebb, londoni hétköznapokat bemutató világát fogja keresztezni a második korong mind zeneileg, mind szövegileg nagyobb léptékű megoldásaival, továbbá, hogy ha a 2006-os címnélküli album a dallamosságát tekintve volt bravúrdarab, akkor harmadikra a szövegek terén szeretne valódi tour de force-ként emlékezni. Nos, a Londonban, New Yorkban, Párizsban, Moszkvában, illteve a skóciai Tiree szigetén írt Slipway Fires a dallamosságot tekintve is megmaradt a nagyon fülbemászó kategóriában – igaz, helyenként már túl is lép ezen a szinten és kissé cukormázas lesz. Zeneileg egyenes ágon folytatódott a szoft-rockos megoldások térhódítása, ám a gondosan felépített dalok nagyrészt továbbra is mívesek, mindössze a lemez második fele hagyja a hallgató figyelmét elkalandozni néha egy-egy percre. Igen, mindennek már jórészt semmi köze az indie-rockhoz, de ha egy Fleetwood Mac-környéki klasszikus poplemezként hallgatjuk, akkor sok hiányérzetünk továbbra sem lehet.  
 
Az elsőként kislemezre másolt zongorás nyitódal, a Borrellre oly jellemző érzelmes-dramatikus énekkel elővezetett Wire To Wire, a klasszikus angol beat hagyományokat követő North London Trash, vagy a heves, lobbanékony Monster Boots bőven emlékezetes darabok. Bár kvázi egy Johnny Borrell-szólóalbumban érezhetjük magunkat, érdekesség, hogy a zenekar másik angol tagja, Andy Burrows dobos-vokalista – aki az előző lemezen az America és Before I Fall To Pieces című slágerek zenéjét jegyezte – ezúttal már négy dalban is társszerző volt (ám aztán 2009 márciusában személyes nézeteltérések miatt végül távozott a zenekarból, hogy – a versmegzenésítésekre épülő 2008-as The Colour Of My Dreams projekttel elindított – szólókarrierjére koncentráljon). Ha közelebbről megvizsgáljuk a frontember szövegeit, persze kiderül, hogy a bravúrdarab kifejezés csak alkalmanként és nem az album egészét tekintve passzol ide, de a szerelemről való filozofálgatás, az elkényeztetett középosztály, Borrell nyíltan személyes témái, a kapcsolati függőségekről, a felsőosztálybeli londoni tinikről, saját múlttal való szembenézésről szóló sorok között bőven akad emlékezetes, átlagon felüli, költői igényű. Szóval összességében maradjunk inkább a míves szórakoztatás kategóriánál – annak simán megfelel ez a lemez.