A Rush annyira stabilan áll három lábon, hogy az 1974-ben megjelent első album turnéja – az ahhoz foganatosított doboscsere – óta nem változott a felállás, és ez azt is jelenti, hogy egyszer sem oszlott fel és nem alakult újra. A basszusgitáros-énekes Geddy Lee (szül: Gary Lee Weinrib), a gitáros Alex Lifeson (Alexandar Zivojinovic) és a dobos Neil Peart 35 éve játsszák együtt jellegzetesen összetett ritmus- és dallamvilágú kompozícióikat (a hard és prog-rock iskolapéldájaként tekinthető dalszövegeket Peart írja, aki ebbéli munkásságáért bőven kapott hideget-meleget az évek során). 
 
19 stúdió- és 6 koncertalbumuk mellett az évek során több válogatáslemezük is megjelent. Retrospective 1 és Retrospective 2 címmel 1997-ben adtak ki pályafutásukat összefoglaló válogatásokat: az első rész a Led Zeppelinre emlékeztető, korai heavy metalba sorolható albumoktól (Rush – 1974, Fly By Night – 1975) az 1976-ban megjelent legendás 2112 konceptlemezen át a már kifejezetten progresszív rockként címkézhető 1980-as Permanent Wavesig követte pályájukat, majd a kettes sorszámot viselő gyűjtemény karrierjük legsikeresebb albumától, az 1981-es Moving Picturestől indulva a ma már viszonylag nehezebben hallgatható, szintihangzású nyolcvanas évekbeli munkásságukból adott ízelítőt. Ezek folytatása a mostani, 3-as sorszámú kiadvány: egy CD+DVD pakk, amely „best of” formájában szalad végig az Atlantic kiadónál készült hét album anyagán az 1989-es Prestótól a 2007-es Snakes & Arrowsig (a feldolgozásokat tartalmazó 2004-es Feedback minialbumról csak a DVD-n hallunk egy számot). 
 
Ezt a legutóbbi két évtizedet a nyersebb, keményebb hangzáshoz való visszatérés jellemezte, ami nem ártott az együttes népszerűségének. Az új évezredben megjelent Vapor Trails (2002) és a Snakes & Arrows (2007) különösen a hard rockos vonalra erősített rá, miközben Geddy Lee-ék fellépéseiken és az azokat dokumentáló koncertkiadványaikon hatásosabban és erőteljesebben szólalnak meg, mint valaha. A Retrospective 3 a koncerteken is szívesen játszott darabokból ad kiszámítható válogatást (a CD-re 14 szám került), de minden dübörgő favoritra (mint a Dreamline, a Far Cry vagy az Animate) jut egy csendesebb és bonyolultabb kompozíció (mint a Workin’ Them Angels, a Nobody’s Hero vagy épp az instumentális Leave That Thing Alone). Az eredeti verziók mellett két számot remixváltozatban hallhatunk (One Little Victory, Earthshine), egyet pedig élőben (Ghost Of A Chance – ez egy 1991-es dal eddig kiadatlan koncertfelvétele a 2008-as turnéról). 
 
A DVD-n az együttes legutóbbi két évtizedének videoklipjeiből láthatunk összeállítást, mely alig felerészben egyezik csak a CD anyagával. Az emlékezetesnek nem nevezhető és a zenéhez képest fájdalmasan porosnak tűnő klipeknél élvezetesebb az együttes debütáló albumának – és egyben a végleges felállás kialakulásának – harmincadik évfordulóját ünneplő 2004-es R30 turné koncertfilmjéből átemelt három szám (köztük a Who együttes The Seeker című slágerének feldolgozása, illetve a Secret Touch, ami annak idején a DVD-kiadásra nem került fel). Extraként Stephen Colbert amerikai humorista The Colbert Report című tévéshow-jának egy részletét kapjuk, amelyben a műsorvezető alig hagyja szóhoz jutni a három zenészt, de egyik leghíresebb számukat, a Tom Sawyert azért eljátsszák. 
 
Ha a legendás régi Rush-darabok hiányoznak is ebből az összeállításból (és a klip-DVD is inkább levon az összhatásból, mintsem hozzáad), a mai Rush megismeréséhez ideális belépő lehet a Retrospective 3 – leszűrhető belőle, milyen zenei igényesség és lendület jellemzi a veterán együttest, és mennyire egyéni hangzású, virtuóz rockot játszik ez a három ember.