A két dalszerző-gitáros-énekes, Björn Dixgard és Gustaf Norén vezette Mando Diao számára a hatvanas-hetvenes évek zenéje kimeríthetetlen aranybánya: a kvintett nagy lelkesedéssel építgeti be a korszak stílusjegyeit saját produkciójába, így a garázs-rockon túl egy kis mod esztétika, beat, rhythm & blues és soul elemek is a legnagyobb barátságban megférnek egymás mellett (sőt akár még egy kis diszkó is). A bőrkabátos, fekete inges, jólfésült, rebellis keményfiú kinézetű tagok szerencsére otthonosan mozognak az említett stílusokban, és eddigi lemezeiken általában sikerült is jó arányban összeturkálniuk a hozzávalókat zenéjükhöz. A 2002-es Bring 'em In, a 2004-es Hurricane Bar és a 2006-os Ode To Ochrasy által meghatározott sorból egyedül a 2007-es Never Seen The Light Of Day című korong lógott ki, ahol csapat váratlanul folkos, countrys irányba mozdult el, és lassú, többnyire akusztikus dalokkal próbálkozott, ám – mint hamar kiderült – ez a kitérő zsákutcának bizonyult. 
 
A Give Me Fire már a zenekar nemrég vásárolt saját stockholmi stúdiójában készült, a régi hozzáállással. A fiúk érezhetően felszabadult munkát végeztek, saját maguk intézték a produceri feladatokat is (kis segítséggel a chilei származású, hiphop/R&B és latin zenék felől érkező, de gitárrock kezelésében is kompetensnek bizonyuló Salazar Brothers producertriótól), így tetszőleges mennyiségben adagolhatták kedvenc műfajaikat, keverhettek brit rockot és northern soult, Motown-soult és bluest, majd büszkén hirdették, hogy ez az a lemez, amin egyik dal sem hasonlít a másikra. 
 
A lemezt nyitó Blue Lining, White Trenchcoat elfojtott, stoner rockos riffel és vokállal kezd, de aztán gyorsan bejön a képbe a zongora és a szokásos recept szerint egy jó kis vérbő rock'n'roll szám kerekedik a dologból. A folytatásban a fiúk poposra veszik a figurát: a Dance With Somebody villámgyorsan az eddigi legtöbbet játszott MD-sláger lett (a német nyelvterületen azonnal az eladási listák csúcsára is katapultálta az albumot), jól táncolható, funkys basszussal, diszkó-punkos lüktetéssel, plusz egy kis Franz Ferdinand-beütéssel. A Gloria úgy kezdődik, mintha egy Tom Jones-dal lenne, majd beúsznak a vonósok, a pátosszal teli vokál, és mindjárt a hetvenes évek diszkó korszakában találjuk magunkat Gloria Gaynor sikerkorszakának kellős közepén. 
 
A masszív basszusalapra épített, szinte gitármentes High Heelsben fúvósok is feltűnnek, majd éles váltással visszakanyarodunk a rock'n'rollhoz: a Mean Streets a Supremes-féle You Can't Hurry Love nyúlása, az egymástól egy rövidke instrumentális tétellel elválasztott Maybe Just Sad és Give Me Fire pedig – kisebb fazonigazításokkal – gyakorlatilag ugyanazok a dögös slágerek, amik annak idején meghozták az együttesnek a nagy áttörést. Kisebb hullámvölgyektől eltekintve a lemez hátralévő részében is végig színvonalas és szórakoztató a produkció, így aki eddig bírta a Mando Diaót, ezt az anyagot is szeretni fogja, és könnyen túlteszi magát azon, ha mások esetleg pofátlan nyúlások sorának, vagy teljes önismétlésnek tartják ezt a friss albumot.