Gyors egymásutánban két játékfilm is megjelent a II. világháború két kulcsfontosságú alakjáról: míg azonban Stauffenberg arról nevezetes, hogy a Hitler elleni merénylet élére állt, addig a Führer névrokona, Adolf Eichmann a koncentrációs táborok vezetőjeként, az Endlösung végrehajtójaként lett hírhedt.
A Tom Cruise nevével fémjelzett, hazánkban nemrégiben bemutatott Valkűr nem is az első, sőt nem is a második, hanem legalább a harmadik a sorban, ami a Hitler elleni sikertelen merénylet témáját dolgozza fel. Claus von Stauffenberg alakja korábban két tévéfilmest is megihletett (a Stauffenberg - A Valkür hadműveletről 2007. novemberében írtunk). A legkorábbi film 1990-ből Lawrence Schiller tévéfilmje, amely már első öt percében – és a későbbiekben is – izgalmasabb, mint a Valkűr (melyről sajnos úgy egészében elmondható, hogy az érdekfeszítő összeesküvés-tematika ellenére meglehetősen unalmas).
Köszönhető ez egyrészt a lendületes kezdésnek (a film a Stauffenberg és társai ellen zajló hajtóvadászattal és elfogásukkal nyit) és a közhelyes, de igen hatásos filmzenének. A Megölni Hitlert ezenkívül jobban is van vágva az új Stauffenberg-filmnél, van például, hogy egy álomjelenettel dinamizálják. A két filmben vannak hasonló jelenetek, de Schiller művében nem mutatják olyan részletezve a terv előkészületeit, inkább a valódi izgalmakra koncentrálnak.
Határozott előnye ezenkívül a korábbi darabnak, hogy röviden szóba kerülnek benne az egyéb, korábbi merényletkísérletek is, hogy van benne feszültség a történelmi tett miatt a főhős és felesége között (ez a Valkűrből teljesen hiányzik), és azt is árnyaltabban ábrázolják, hogy nem azonnali, hanem egy küzdelmes döntés eredménye volt, hogy Stauffenberg vállalta magára a merénylő szerepét. Vannak azonban a filmben külön jelenetei Hitlernek, amik borzalmasak – főleg a túlzó színészi alakításnak köszönhetően. Az úgy általában is elmondható a műről, hogy egyik színész sem túl kiemelkedő benne, így a Megölni Hitlert inkább csak egy történelemleckének jó.
Az Eichmann különlegessége számunkra, hogy brit-magyar koprodukció, és számos jelenetét hazánkban forgatták (még magyar színészeket is láthatunk benne). A hivatalos 1960-61-es izraeli kihallgatási jegyzőkönyvekre épülő film az Endlösung végrehajtójaként, a koncentrációs táborok vezetőjeként, s így közvetve 6 millió zsidó gyilkosaként ismert Adolf Eichmann és izraeli kihallgatója, Avner Less kapitány közötti szellemi párbajról szól, így akár a Frost/Nixon rokona is lehetne – minőségi problémák miatt nem lesz az.
A polemizáló, „beszélgetős” mű frontális beállításban, szemből fényképezett „beszélő fejeit” az Eichmannhoz kapcsolódó flash-backek hivatottak feldobni. Ezek leginkább a Schindler listájára emlékeztetnek, de szerepüket nem töltik be, miután ezernyi holokausztdráma után egy cseppet sem szólítják meg a nézőt, ahhoz túl sablonosak. Nagyon szép megoldás viszont a film stilizált színvilágával való játék: míg a flash-backekben erős színekkel dolgoznak, addig a jelenben, azaz 1960-61-ben játszódó jelenetek egészen monokrómak, a feketén, fehéren és szürkén kívül csak néhány szín jelenik meg bennük (körülbelül úgy, mint a Levelek Ivo Dzsimáról című műben) – mintha csak ezzel próbálnák visszaidézni a II. világháború világát.
Szép munka a művészien kivitelezett főcím és vége főcím is, de ezenkívül csak a címszerepet játszó Thomas Kretschmann (Valkűr, Transz-Szibéria, Wanted, A bukás - Hitler utolsó napjai) játéka nyűgöz le – egyebekben a film sajnos olyan, mint amit flash-backjeiről írtunk: unalmas és sablonos. 6/10 (mindkét film)
Kiadás:
Mindkét kiadás meglehetősen puritán: a hang a Hitlernél magyar és angol sztereó, a felirat magyar és angol. Az Eichmann-nál szintén magyar és angol sztereó a hang, de itt csak magyar feliratot kapunk. Extra egyik lemezen sincs. 3/10 (mindkét kiadás)
The Plot to Kill Hitler / Eichmann, 1990/2007 * 90/96 perc * Fórum Home Entertainment * (16)
Köszönhető ez egyrészt a lendületes kezdésnek (a film a Stauffenberg és társai ellen zajló hajtóvadászattal és elfogásukkal nyit) és a közhelyes, de igen hatásos filmzenének. A Megölni Hitlert ezenkívül jobban is van vágva az új Stauffenberg-filmnél, van például, hogy egy álomjelenettel dinamizálják. A két filmben vannak hasonló jelenetek, de Schiller művében nem mutatják olyan részletezve a terv előkészületeit, inkább a valódi izgalmakra koncentrálnak.
Határozott előnye ezenkívül a korábbi darabnak, hogy röviden szóba kerülnek benne az egyéb, korábbi merényletkísérletek is, hogy van benne feszültség a történelmi tett miatt a főhős és felesége között (ez a Valkűrből teljesen hiányzik), és azt is árnyaltabban ábrázolják, hogy nem azonnali, hanem egy küzdelmes döntés eredménye volt, hogy Stauffenberg vállalta magára a merénylő szerepét. Vannak azonban a filmben külön jelenetei Hitlernek, amik borzalmasak – főleg a túlzó színészi alakításnak köszönhetően. Az úgy általában is elmondható a műről, hogy egyik színész sem túl kiemelkedő benne, így a Megölni Hitlert inkább csak egy történelemleckének jó.
Az Eichmann különlegessége számunkra, hogy brit-magyar koprodukció, és számos jelenetét hazánkban forgatták (még magyar színészeket is láthatunk benne). A hivatalos 1960-61-es izraeli kihallgatási jegyzőkönyvekre épülő film az Endlösung végrehajtójaként, a koncentrációs táborok vezetőjeként, s így közvetve 6 millió zsidó gyilkosaként ismert Adolf Eichmann és izraeli kihallgatója, Avner Less kapitány közötti szellemi párbajról szól, így akár a Frost/Nixon rokona is lehetne – minőségi problémák miatt nem lesz az.
A polemizáló, „beszélgetős” mű frontális beállításban, szemből fényképezett „beszélő fejeit” az Eichmannhoz kapcsolódó flash-backek hivatottak feldobni. Ezek leginkább a Schindler listájára emlékeztetnek, de szerepüket nem töltik be, miután ezernyi holokausztdráma után egy cseppet sem szólítják meg a nézőt, ahhoz túl sablonosak. Nagyon szép megoldás viszont a film stilizált színvilágával való játék: míg a flash-backekben erős színekkel dolgoznak, addig a jelenben, azaz 1960-61-ben játszódó jelenetek egészen monokrómak, a feketén, fehéren és szürkén kívül csak néhány szín jelenik meg bennük (körülbelül úgy, mint a Levelek Ivo Dzsimáról című műben) – mintha csak ezzel próbálnák visszaidézni a II. világháború világát.
Szép munka a művészien kivitelezett főcím és vége főcím is, de ezenkívül csak a címszerepet játszó Thomas Kretschmann (Valkűr, Transz-Szibéria, Wanted, A bukás - Hitler utolsó napjai) játéka nyűgöz le – egyebekben a film sajnos olyan, mint amit flash-backjeiről írtunk: unalmas és sablonos. 6/10 (mindkét film)
Kiadás:
Mindkét kiadás meglehetősen puritán: a hang a Hitlernél magyar és angol sztereó, a felirat magyar és angol. Az Eichmann-nál szintén magyar és angol sztereó a hang, de itt csak magyar feliratot kapunk. Extra egyik lemezen sincs. 3/10 (mindkét kiadás)
The Plot to Kill Hitler / Eichmann, 1990/2007 * 90/96 perc * Fórum Home Entertainment * (16)
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Vélemény|Felhasználási feltételek