Az elmúlt három évben Alex Kapranos együttese leggyakrabban annak kapcsán szerepelt a hírrovatokban, hogy kivel és milyen körülmények között készül az új lemez (volt szó a Xenomania produkciós teamet vezető Brian Higgins popgururól, Erol Alkan sztárproducerről, dub behatásról, afrikai behatásról, ősrégi orosz billentyűs hangszerekről, sőt ütőhangszerként használt emberi csontokról is!), a végeredményre azonban annyit kellett várni, hogy időközben egy-két újabb rövidéletű zenei mozgalom is túljutott zenitjén. A zenekar a lemezanyagot végül Dan Carey-vel rögzítette, aki producerként Emilíana Torrini (Fisherman's Woman, Me And Armini), Kylie Minougue (Body Language) és Róisín Murphy (Overpowered) mellett bukkant fel, de keverői minőségében még izgalmasabb klientúrával büszkélkedhet (Hot Chip: Made In The Dark, CSS: Cansey de Ser Sexy, Santogold: Santogold stb.). Két sikeres, karakteres lemez után a sorsdöntő harmadik albumon a megismert hangzás továbbfejlesztése a kulcskérdés, a bohókás diszkóra voksoló Franz Ferdinand pedig ezúttal se nagyon nyúlt mellé, hiszen az évezredkezdet óta újra divatos szintis elektro-pop manapság sokadik virágzását éli. 
 
A Tonight…-on persze továbbra is jól felismerhető a zenekari saját megszólalása, még ha az többnyire el is tolódott a korábbinál is hangsúlyosabb diszkóritmusok és a helyenként túlsúlyba kerülő szintetizátor-használat felé. Lényegében mondhatjuk azt is, hogy az előző lemez Outsiders című záródalának nyomvonalán halad, még lüktetőbb ütemek közepette (Paul Thomson dobos és Bob Hardy basszusgitáros továbbra is a kortárs mezőny egyik kiemelkedő ritmusszekciója). Szégyentelen és slágeres diszkózene, a saját hang okos, izzadságmentes továbbvitele (Send Him Away, Twilight Omens, Live Alone, Can’t Stop Feeling), néha megidézése (Turn It On, No You Girls, Bite Hard), néha teljesen új szintre emelése (Lucid Dreams) jellemzi, az utóbbi nyolcperces elektrós elkalandozásának kivételével két és fél és három és fél perc közötti dalokkal. A szövegek ezúttal visszajutottak a kapcsolatfüggőséget, féltékenységet, vagy épp annak hiányát ecsetelő bolondos, ironikus, bulizós témákhoz. 
 
A lemez felépítése viszont hatásos: lassan fülbemászó, eufórikus bulizásra csábító nyitány (Ulysses), aztán ismerős hangzású felpörgetés után egy visszhangos, a végére egészen sűrű ritmusú új íz (Send Him Away), majd egy klasszikus középtempós diszkós sláger jön (Twilight Omens), odaillő (csilingelő, gagyi szinti) és a zsánerben szokatlan hangszerek (bendzsó) összebékítésével. A korong felénél egy perces pihentető bevezetővel kezdődik a Bite Hard, de gyorsan a leginkább rockos, trappolós, éles hangzású szám lesz belőle. Ezt folytatja a következő What She Came For, mely még egy elszállt, zajongós lezárást is kap. A lemez legjobb része viszont még csak ezután érkezik el: a Live Alone ellenállhatatlan galoppozós diszkó, a Can’t Stop Feeling az itteni legslágeresebb elektro-pop dal (ez egy 2004-ben tervbe vett, de végül kiadatlan maradt kislemezdal legújabb verziója!), a 2008 nyarán közzétett verzióhoz képest jelentősen átdolgozott Lucid Dreams pedig négy és fél percig a leginkább logikus evolúciós lépcső a zenekar hangzásvilágában – aztán zárásként kap még egy instrumentális, vibráló, elektrós második részt is! Itt véget is ér a buliztatás, egy blurös ízű álmatag dal (Dream Again) és egy akusztikus gitáros-zongorás szám (Katherine Kiss Me – a No You Girls egy variációja) jelenti a zárlatot. 
 
A Tonight: Franz Ferdinand ugyan nem annyira feszes, tökéletes remekmű, mint a debütálás volt, az pedig szinte biztos, hogy a zenekar elszalasztotta a világuralom lehetőségét, de a jó popzene (ami ugye olyan zene, amire a lányok – és fiúk – táncolni tudnak) kulcsa továbbra is ott nyugszik Kapranos zsebében és az utánuk érkező hasonszőrű zenekarok (Bloc Party, Maximo Park, Kaiser Chiefs stb.) közül továbbra is bennük nyugszik a legtöbb potenciál: még a legközelebbi visszatérésre is érdemes várni. 
 
A Tonight: Franz Ferdinand limitált dupla kiadásban is kapható (sőt egyéb kiegészítőkkel még díszdobozban is), ahol a Blood címre keresztelt bónusz-CD nyolc számot tartalmaz: ezek mind az album dalainak dub verzióit rejtik, ám nem feltétlenül a klasszikus jamaikai dub hangzásra kell számítani velük kapcsolatban, hanem a produceri terminusban használatos, lecsupaszított, ritmusközpontú remixekre. Ezek nyilvánvalóan több elektronikai, tánczenei behatást mutatnak a törzsanyagnál, a szokásossal ellentétben kicsit több vokálsáv maradt bennük, ám a Joy Division-ös felvezetés után beinduló Live Alone (The Vaguest Of Feeling) és a Can’t Stop Feeling (Die On The Floor) táncparkett-bolondító dubjainak kivételével nem túl fényesre sikerült változatok, így jó szívvel csak a keményvonalas rajongóknak ajánlhatók.