Az a „veszély” persze még nem fenyegeti a föld alól érkező formációt, hogy a relatíve egyre könnyebben befogadható albumok közül ez a legfrissebb majd betessékeli őket a mainstream bármely szintjére, az viszont valószínűsíthető, hogy még a jelenlegi hanyatló lemezeladások közepette is az együttes legsikeresebb kiadványa lesz e mostani. A négy alaptag – valóban laza kollektíva módjára – gyakran változó, hol két-, hol három-, hol négytagú összeállításából jelenleg trióként működő zenekar nagyrészt a 2007-es fellépéssorozat előtt és alatt írta és csiszolta a Merriweather Post Pavillion anyagát és 2008 elején rögzítette azt az egyre felkapottabb Ben Allen hangmérnökkel (aki a Gnarls Barkley, a Gym Class Heroes vagy a Pipettes mellett dolgozott az MGMT-vel is, amikor annak még The Management volt a neve). 2008-ban megjelent egy négyszámos EP (Water Curses), főként a Strawberry Jamről lemaradt dalokkal, ám az új lemez már sokkal inkább a háromfős felállásban rejlő kölcsönhatásról szól, arról, hogy a korábbiakhoz képest is még inkább előtérbe kerültek a samplerek, valamint arról, hogy változatos (house-os, hiphopos, dubos) ritmusok képezik az alapot. 
 
A dalok többségét többrétegű – ezúttal is a Beach Boyst eszünkbe juttató – vokálmegoldások jellemzik (a két fő szerző, Avey Tare és Panda Bear énekesként is jól kiegészíti egymást), továbbá hömpölygő, mantraszerű pszichedéliává összeálló szinti-, gitár- és hangminta-foszlányok, illetve többször táncba is csábító, de legalábbis bólogatásra, lábrázásra késztető alapok. A nyitó In The Flowers bugyogó effektekből összeálló ritmusa vizes asszociációkat ébreszt, elmosódott, ködös az ének, de egyszer csak padlódöngölő ütem terel a lemez alaphangulata felé. A következő My Girls mintha a folyékony nyitány után egy újabb alapelemre reflektálna, itt széljátékszerű a dal bevezetője, csörgők adják a pulzálást, de aztán ezúttal is beindulnak a szubbasszusok és egy 1987-es house-klasszikus (Frankie Knuckles: Your Love) előtt tisztelgő, fülbemászó sláger kerekedik belőle, melynek a szövege a család témakörében megfogalmazható egyszerű vágyakat járja körbe. Kiemelkedő még a kaleidoszkopikus Summertime Clothes című addiktív slágerszám, a tropicaliát pszichedéliával elegyítő No More Runnin’, vagy a leginkább ünnepi, leginkább Beach Boys-os hangulatú záró felvétel, a Brother Sport is. Ritmus alatt/fölött kóválygó szintieffektek, szaggatott, körbejáró, loopolt hangsorok, ki-beúszkáló hangminták, álomszerű hangulat és hol álomképeket idéző, hol ártatlanul naiv dalszövegek karakterizálják a korongot. Ritkábbak a gitárszólamok (ez alighanem a most hiányzó tag, a gitáros Deakin távolléte miatt van így), inkább hol egy régi orgona, hol egy csembaló, vagy netán egy doromb szólaltja meg először a motívumokat, melyek aztán az össze-vissza vagdosott hangmintarengetegben vesznek el, majd bukkannak fel ismét.  
 
Ez a korábbiaknál napfényesebb album úgy adja meg magát könnyebben, hogy bár az Animal Collective-életműben a nem evilági és a közérthető közti távolság sohasem volt még rövidebb, a zenekar mégsem adott fel semmit eredeti szemléletéből.