Mivel a zenekar harapósabb oldaláért a hiányzó hangszeresek feleltek, érthetően a rockos lendületű dalokban hallatszik a leginkább, hogy ez itt nem a Guns N' Roses, hanem Axl szólóban: az egyébként remekül eltalált nyitó címadó téma még samplerezett gitárjai ellenére is a leggunsosabb az összes közül, a szolidan indusztriális beütésű Shackler's Revenge, a Scraped vagy az izgalmas ritmusokkal teli Riad N' The Bedouins azonban egyértelművé teszik, hogy ez egy új, vagy méginkább egy másik fejezet.
A lemez hangzása természetesen még a mai hiperprodukciók korában is megdöbbentően jó, de ennyi idő és ennyi pénz után ez a minimum. Axl hallhatóan kényesen ügyelt arra, hogy a felsorakoztatott szekérderéknyi gitáros óriási szólókat eregessen gyakorlatilag minden dalban. Ez nyilván presztízskérdés lehetett, nehogy bárki is Slasht hiányolja, és okkal feltételezhető, hogy a főnök abba is alaposan belebeszélt, milyenek legyenek ezek a szólók, itt-ott ugyanis még konkrét Use Your Illusion-korabeli dallamfoszlányok is visszaköszönnek. Mindenesetre az erőfeszítéseket siker koronázta, Buckethead, Robin Finck, Paul Tobias, Ron Thal és Richard Fortus egyaránt kiváló munkát végeztek (Slash ettől még persze Slash marad). A dalokon egyébként hallatszik, hogy nem egy időben születtek, hanem hosszú évekig molyoltak rajtuk, vagyis spontaneitást itt aztán senki se várjon. Ami az énekhangot illeti, az persze a helyén van, de erről már a két évvel ezelőtti budapesti koncerten is meggyőződhettünk, sőt, Axl néhol egyenesen jobban, erőteljesebben és színesebben hozza magát, mint valaha.

Oly hosszú várakozás után tehát végre hozzáférhető a Chinese Democracy. Mivel úgyis mindenki meg fogja hallgatni - még az is, aki közben hangosan veri a mellét, hogy ő aztán nem -, még az átlagosnál is értelmetlenebb róla nagy kinyilatkoztatásokat tenni, de az egészen biztos, hogy a zene minőségébe nem nagyon lehet belekötni. De muszáj minél többször hangsúlyozni: attól függetlenül, hogy mit nyomtattak rá, ez nem a Guns N' Roses, hanem egy Axl Rose szólóalbum, 72 percnyi változatos, sokrétű és izgalmas utazás az énekes komplikált lelkivilágába.
Vagyis kéretik hozzá így állni.
Az pedig, hogy Nálunk Magyarországon az agyontapasztalt, ultramenő kritikusok,írok milyen elképesztően kritikus véleménnyel vannak az igazán nagymenőkről; ne érdekelje a hitelességre vágyókat. Inkább hallgassátok meg saját fületekkel és döntsetek saját ítélkezésetekkel az album sorsáról. Én is ezt tettem és kinyílt a szemem...

Ezt a cikket nem én írtam, csak rátaláltam nagy igyekezetű keresgélésem során:

Először is szögezzünk le valamit: hiába áll a borítón a Guns N' Roses név, a Chinese Democracy természetesen nem Guns N' Roses lemez, hanem egy W. Axl Rose szólóalbum. Vagyis nemcsak az embertelenül hosszú várakozás miatt felesleges tőle azt várni, hogy visszarepít 1987-be vagy 1991-be, hanem azért is, mert a jellegzetes GN'R hangzáshoz még legalább három emberre szükség volt az egzaltált énekes mellett: Slashre, Duff McKaganre és Izzy Stradlinre. Utóbbi szerepét hajlamosak vagyunk alábecsülni, noha a két Use Your Illusion album dalainak jelentős része nem született volna meg nélküle, amikor pedig otthagyta a fedélzetet, a zenekar elveszített a szeme elől mindenféle egészséges arányt, és annak rendje-módja szerint szépen bele is hülyült saját nagyságába. Ez itt tehát csak a sokrétű Guns N' Roses hangzás egyik szelete, méghozzá - cseppet sem meglepő módon - az, amit Axl adott a bandához: javarészt a bonyolult lelkiállapotokat elemző zongorás, epikus, vastagon hangszerelt vonal, amihez a régi tagságot egyedüliként képviselő billentyűs, Dizzy Reed képességeit is maximálisan ki tudta használni.
Axl mentségére legyen mondva: értelmes és gondolkodó ember már a borító láttán sem hiheti, hogy ez itt egy hagyományos zenekar, hiszen tíz muzsikus képe virít a bookletben, tizenegyen pedig köszönetet is nyilvánítanak, ráadásul többen közülük évek óta nincsenek már az énekes mellett. Igaz, a basszer Tommy Stinson és a sampleres Chris Pitman meg már 10 éve küzdenek vele együtt, vagyis közel annyi ideje, mint amennyit maga Slash is eltöltött a csapatban... Érdemes elmélyedni abban, micsoda hadsereg dolgozott a '90-es évek második fele óta készülő dalokon a világ minden tájáról: zenészek, producerek, keverősök, ezek barátai és üzletfelei, meg még utóbbiak szomszédai is. Ezzel a hozzáállással nem csoda, hogy 15 millió dollárt emésztettek fel a felvételek…

Hadsereg Slash helyén
Ami magát a zenét illeti, a vöröshajú mindig is megbízható minőséget szállított, és természetesen most sincs ez másként, még akkor sem, ha sokan garantáltan fújolni és köpködni fognak a dalok hallatán, mondván, hogy „de hát ez nem olyan, mint a régi volt!” Nem olyan, persze, hogy nem olyan. Sőt, ha valami csoda folytán együtt maradt volna a klasszikus Guns N' Roses, vagy most könnyesen egymás nyakába borulnának és lemezt készítenének, az sem lenne olyan. Viszont nem is áll tőle annyira messze, mint azt egyesek állítják vagy láttatni szeretnék. Ahhoz például süketnek kell lenni, hogy valaki a nagyon eltalált, kesernyés There Was A Time-ban, a Beatlest is megidéző Catcher In The Rye-ban vagy az I.R.S.-ben ne hallja az 1991-es Guns N' Rosest, hiába nincs itt Slash összekeverhetetlen megszólalású Les Paulja, és természetesen a legballadisztikusabb számok - Street Of Dreams, This I Love - is simán felfértek volna a kettős lemezre, ha a régi tagság játssza fel őket. Még az abszolút naprakész hangzású és mellesleg mérgezően ragadós Better dallamai is eltéveszthetetlenek.
Axl alighanem ma is habozás nélkül ismerné el, hogy imádja Elton Johnt és Billy Joelt, de a hatás ellenkező esetben is ugyanolyan nyilvánvaló lenne, mint régen. Ugyanakkor a hosszabb, kifejtős dalokban is rengeteg újdonság rejlik a nagy zongorafutamok és a szimfo-aláfestések mellett, legyen szó a hangfoszlányokkal tarkított Madagascarról vagy a záró, filmzenés hangulatú Prostitute-ról. A legmeglepőbb dal talán a Sorry, ahol nemcsak a Pink Floyd, de egy jó adagnyi Black Sabbath is visszaköszön (ez egyébként önmagában nem újdonság, hiszen már a Paradise City riffjét is Tony Iommitól vették kölcsön annak idején). Nem feltétlenül Axltől várna az ember egy ilyen típusú dalt, de ez bizony akkor is nagyon jó. Szintén minden, csak nem tipikus a loopokkal vastagon megkent, leállós If The World, de többszöri hallgatásra ezzel sincs probléma. Mivel a zenekar ha

Hat, szakerto, kivancsian varok egy URL-t, ahol a te kritikadat is el lehetne olvasni, mert ugye fikazni konnyu.

(btw. ezt a fentit nem en irtam, megcsak nem is ismerem)