Amint megszokhattuk, a kétéves periodicitásban megjelenő albumok közti időben a TV On The Radio zenei agya (és egyetlen fehér tagja), David Andrew Sitek multiinstrumentalista-producer mások lemezeinél is bábáskodik: a Yeah Yeah Yeahs (Fever To Tell – 2003, Show Your Bones – 2006), a Liars (They Were Wrong, So We Drowned – 2004) és a Celebration (Celebration – 2006, The Modern Tribe – 2007) korongjai után 2008-ban többek között a Foals (Antidotes) és Scarlett Johansson (Anywhere I Lay My Head) debütálását felügyelte. Ami viszont Tunde Adebimpe frontembert illeti, ő színészi tehetségét kamatoztatta hosszabb szünet után ismét: Jonathan Demme új filmjében, a Rachel Getting Marriedben szerepelt. Közben persze a TV On The Radio adása sem szünetelt: az öttagú zenekar csendesen dolgozva elkészítette harmadik stúdióalbumát, és a végeredmény ezúttal is lélegzetelállító. 
 
Az már elsőre nyilvánvaló, hogy a dalok könnyebben, gyorsabban befogadhatóak, a korábbiakhoz képest jobban elkülönülnek egymástól, és úgy általában táncosabbak és slágeresebbek. Bár a Dear Science-t is elképesztő sokszínűség jellemzi, mégis határozottabban körbeírhatóak az egyes szerzemények, jobban kiemelkednek a hangsúlyosan beépített – és egyúttal a folyamatos továbbhaladást is biztosító – táncosabb alapot adó stílusjegyek (több funk, több hiphop, több elektronika). A korong a könnyebb befogadhatóság ellenére mégis akkor kezd csak igazán működni, amikor már túlvagyunk néhány meghallgatáson, és úgy érezzük, hogy magunkévá tettük, megismertük. Az apró részletek ekkor állnak össze rafinált egésszé, a már slágeresnek nyilvánított, önálló dalok ekkor mutatják meg, hogy a lemezegységen belül mennyire rímelnek egymásra, mennyire erősítik a következőnek megszólaló szerzemény hatását, s hogy milyen mesteri az album felépítése (érdemes fülhallgatóval is elmélyedni benne). 
 
A nyitó Halfway Home Beach Boys-os „pá-pá-pá” vokáljai mögött folyamatosan tovakígyózik a sűrű háttér, a Crying erre stabil, bólogatós ritmussal felel, de aztán ott meg a gitártémák tekerednek kibogozhatatlanul egymásra, ráadásul a lemez több számában is vendégeskedő Antibalas afrobeat fúvósai is bepiszkítják a gitáros-énekes Kyp Malone falzettje repítette tiszta funk-popot. A Dancing Choose már-már drum’n’bass, ami fölött a fő énekes Tunde Adebimpe az It’s The End Of The World As We Know It... című R.E.M.-sláger tempós szövegömlenyét idézi meg. A Stork & Owl aztán visszaveszi a tempót, vonósok és hárfa adják a díszítést, ám a Golden Age fenntartja a lemez pulzáló egyensúlyát, újra a funk a főszereplő – mintha a Remain In Light korabeli Talking Heads egy centrifugában pörögne. A Family Tree zongorával nyitó, felemelő lassú, amire egy fúvósdús, bámulatos Bowie-funk kontráz rá (Red Dress), de aztán a Love Dog megint lehűti a tempót – ez az egyik legnagyszerűbb dallamú, legszebb hangszerelésű szerzemény a lemezen. Túl azon, hogy milyen tökéletesen rímelnek egymásra az eddig említett dalok, van egy folyamatosan emelkedő, fejlődő hangulati íve is az anyagnak, ami a hiphopos ringatással és repetitív gitárokkal nyitó, majd jungle-módra tomboló, másfél perces gitárszólóban végződő Shout Me Outtal éri el a csúcsot – amit aztán a hiphopos-dubstepes ritmusú, zilált DLZ tovább fenntart, mielőtt a funkosan, döngölősen szexi Lover’s Day megadná a szép levezetést. 
 
A TV On The Radio slágeres, funkys „popzenekarként” is agyzsibbasztó, szívfacsaró és megunhatatlan: a világ talán legjobb együttese pillanatnyilag, bár az a talán talán nem is kell oda.