KEZDETBEN, ANDERSEN 
 
- A Kistehén előtt már a kilencvenes évek első felében is volt egy fontos zenekarod: az Andersen, amit egy magyar származású amerikai gitáros-énekessel, David Bornsteinnel alakítottál. 
 
- Igen, de nem az első zenekarom volt, mert volt előtte még a Boann, ami kísérleti zenét, progresszív valamit játszott. Ez a nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenes évek legelején volt. Gitároztam és énekeltem benne. 
 
- Tehát már ott is frontember voltál? 
 
- Igen, de az egy kísérletező dolog volt, páratlan ritmusokkal, inkább a King Crimson meg ilyenek jelentették a zenei alapokat, amik akkor érdekeltek... Aztán találkoztam Daviddel. Az Almássy téren volt egy közös koncertünk, ő akkor egy Gasoline nevű zenekarban játszott. Amerikából idejött junkie-k voltak, akiket a szüleik ideküldtek, hogy itt leálljanak a heroinról. Az egész zenekar egy szobában lakott, egy pszichológusnál, aki foglakozott velük. Hagyományos értelemben vett, egymás után összefűzött akkordokra, dalokra épülő zenét játszottak. Mi viszont a Boann-nal nagyon nem dalokat játszottunk – mindent, csak távolodjunk el a daloktól. Én a dallamot, mint olyat iszonyúan utáltam abban az időszakban.  
 
- Hogyhogy mégis összejött a kettőtök zenei világa? 
 
- Davidnek kurvára tetszett ez a kísérleti cucc, amit mi nyomtunk a Boann-nal, nekem meg nagyon tetszett, ahogy David az egész zenéléshez hozzáállt. Los Angelesben nőtt fel, egy olyan környezetben, aminek például a Doors is része. Nekünk ezek távoli történetek, neki meg szerves része a környezetének – ő is ugyanazon a strandon mászkált meg füvezett a haverjaival, ahol Jim Morrison megismerkedett Manzarekkel. És ez iszonyúan látszott azon, ahogy David hozzáállt a dolgokhoz, ahogy használta a gitárját például. Kevés akkordot tudott, de azt valahogy olyan vehemensen és olyan stílussal tudta megjátszani! Úgy fogta meg a gitárját, úgy dugta be az erősítőbe. Nálunk van egyfajta tapintat, egy furcsa kelet-európai finomkodás ezzel az egész rock’n’roll-lal. Náluk ellenben ez valami nyers dolog, neki ez belülről így jött. 
 
- Az Andersenben David mellett már nem lehettél frontember. Ez nem zavart? Vagy nincs benned az, hogy frontember legyél, és csak akkor vagy az, ha nincs más? 
 
- Zavaró volt. Gyakorlatilag Daviddel együtt írtunk a dalokat, és én is akartam énekelni. Volt egy állandó feszültség köztünk, mivelhogy David írta a szövegeket, angolul. Én írtam sok dalt, és azokhoz kértem szöveget Davidtől, de én is akartam énekelni. Ez állandóan ment. De elfogadtam őt, mint fő énekest. Nagyon erős személyiség volt, és nagyon erős jelenléte volt a színpadon, nagyon tiszteltem és nagyon sokat tanultam tőle. Nem is frontember akartam lenni, de én is akartam énekelni. Viszont azt a helyzetet, hogy ő a frontember, abszolút elfogadtam. Az Andersenben inkább olyan probléma volt, hogy ahogy egyre nagyobb sikere lett a zenekarnak, David egyre nyúlt volna a dallamos zene felé. Az Andersen második albumán, a Merry Miseryn (ami 1993-ban jelent meg műsoros kazettán, egy évvel szintén kazetta formátumban kiadott The Laughing Cow And Other Stories után – a szerk.) már egy csomó olyan dal volt, ami érezhetően hasonlított arra, ami akkoriban ment az MTV-n. David szeretett volna erre rácsatlakozni, mert azt mondta, hogy ha ez a három akkord működött a Beatlesnek, akkor neki is működik, nem kell nagyon elszállni. Én viszont azt szerettem nagyon az Andersenben, hogy ennek a két világnak, az egyszerű akkordos alternatív rocknak és progresszív zenének a határát súrolgattuk – én inkább ezt akartam folytatni. 
 
- Az Andersen klipjeit rendszeresen játszotta az MTV a 120 Minutes nevű alternatív műsorban, és szóba került a nemzetközi karrier lehetősége is. Még Amerikába is kimentetek. 
 
- Kimentünk Los Angelesbe tárgyalni hárman a zenekarból, David, Dodi (Kárpáti József, aki ma a Quimby trombitása és billentyűse – a szerk.) meg én. Három hétig voltunk kinn, New Yorkban és Los Angelesben. Akkor még nem volt e-mail, vittünk printeket meg újságcikkeket magunkról. Egy feka producer hívott minket, hogy menjünk ki: azt mondta, a Universaltól érdeklődnek, vigyünk ki anyagot, de ha a tárgyalások netán mégsem sikerülnek, ő akkor is megveszi az anyagot. Megérkezett egy vajszínű Rolls Royce-ban, kiszállt fehér ruhában, és magyarázott nekünk, hogy még ezt a papírt kéne, meg ezt a fényképet, meg ebből csináljunk még ilyen másolatot – és én akkor éreztem, hogy ebből igazából nem lesz semmi. És nem is lett. Miután hazajöttünk, megutáltam az egészet, nem akartam Magyarországon zenével foglakozni, nem akartam ezeket a kis köröket futni, a kis klubokban. Akkor rajtunk kívül még nem nagyon énekelt itt senki angolul, a Heaven Street Seven akkor még nem indult be. Ez még ’94-ben volt. Kevesek voltunk, nem volt menedzserünk, hogy külföldre tudjunk menni, hogy Európában el tudjunk indulni. Az MTV-n persze közben mentek a klipek, de én elköltöztem abból a lakásból, aminek a címe és telefonszáma rá volt írva a CD-re, és ami az MTV-nek meg volt adva. És a következő tulajdonos, aki odaköltözött, egy fél évre rá mesélte, hogy iszonyatos sok külföldi telefont kaptunk mindenhonnan. De ilyenek voltunk mi, nem tudtuk igazán kihasználni a lehetőségeinket, dőlt össze a dolog, David szokott vissza az anyagra, egyre több feszültség volt köztünk, és egyre használhatatlanabbak voltunk így együtt. Én megutáltam a közönség előtti fellépést – eleve hipochonder vagyok és pánikbeteg lettem akkor –, David hazament Amerikába, és szétment a zenekar (ez 1994 őszén történt, majd 1996 tavaszán, az énekes budapesti látogatása idején még összeálltak néhány alkalmi koncert erejéig – a szerk.). David ’96-ban halt meg (szilveszter éjszakáján, herointúladagolásban – a szerk.). 
 
- 1998 elején kiadtatok egy posztumusz válogatás-CD-t, ami a From The Laughing Cow To The Other Stories címet kapta. Ez a nevető tehén már a legelső kiadványotok címében is ott volt. Ez tőled jött? 
 
- Nem, ez David egyik dala volt.  
 
- Szóval semmi köze nincs a későbbi kistehénhez? 
 
- Legfeljebb annyi, mint a svájci réteken legelő tehénnek a hortobágyi tehénhez…  
 
 
A PADLÁSON 
 
- Mi történt az Andersen szétesése és A kis tehén rajzfilm között eltelt hat-hét évben? Merthogy zenészként teljesen eltűntél… 
 
- Nem szereztem, nem írtam dalokat. Valami olyan dolgot akartam, amit lehet ülve csinálni: elkezdtem filmmel foglakozni, elmentem egy filmstúdióhoz, egy animációs stúdióba. A film mindig is érdekelt, történeteket is szerettem írni – olyan fix dolognak tűnt, amit befelé fordulva lehet csinálni. A zene abszolút mellékes lett az életemben, de aztán a Varga Stúdió felkért arra, hogy animációs filmekhez írjak zenét. Írtam is egy-két reklámhoz meg rövidfilmhez zenét, de iszonyúan nem gondoltam komolyan, hogy én ezzel akarok foglalkozni. Filmrendező lettem, volt vagy hat év, míg végignyomtam. Az utolsó években a Varga Stúdióban összebarátkoztam Lehoczki Karcsival (a Kontroll Csoport, a Balkán FuTourist, a Rés és az Új Nem egykori dobosával, aki akkoriban már inkább karikaturistaként volt ismert – a szerk.), együtt rajzoltunk. Előtte voltunk már egyszer közösen Hollandiában, én az Andersennel, ő az Új Nemben játszott (ez 1991 novemberében történt, amikor egy holland-magyar kulturális csereprogram keretében több magyar zenekar is kiutazott koncertezni Groningenbe egy egyhetes fesztiválra – a szerk.), akkor még nem lettünk országos cimborák, de kacsingattunk egymásra rendesen, igaz, én egy hétig Ferinek hívtam, mire az utolsó nap kiderült számomra, hogy ő Karcsi… Szóval ott a Varga Stúdióban mondta, hogy ő már eladta a dobját. Ezzel kiderült, hogy van egy közös szál köztünk, mivel én meg odaadtam a barátaimnak az erősítőmet, gitárjaimat. Később lassan visszaszedegettem ezeket a hangszereket, és Karcsinak is szereztünk egy dobot egy másik rajzolótól kölcsönbe, aztán felmentünk hozzám a padlásra – a Sas-hegy lábánál laktam – és ott a padlástérben elkezdtünk ketten zenélni, de megpróbáltuk nem zenélésnek hívni. Ügyeltünk arra, hogy a dob se nézzen úgy ki, mint egy igazi dob. Még azt sem akartuk, hogy cinállvány legyen: egy madzagra szereltünk fel egy cint. Nagyon jól éreztük magunkat, tök kísérleti hülyeségeket játszottunk. Zene a nyulaknak – így hívtuk. 
 
- Ez még A kis tehén rajzfilm előtt volt? 
 
- Igen. Ez egy ilyen experimentális őrület volt: mindig elindult valami, aztán sose lett vége. 
 
 
A KIS TEHÉN (2002) 
 
- Mikor A kis tehén rajzfilm befutott, már megvoltak azok a dalok, amik 2002-ben a Zene a nyulaknak néven kiadott első albumra kerültek? 
 
- Nem, dalok nem voltak, egészen A kis tehén dal meglétéig nem akartam zenéléssel foglalkozni. Örömzenélés volt a padláson, nem voltak igazi dalok, és nem akartuk megmutatni senkinek, csak önmagunknak akartunk játszani. Zongorázgattam otthon, így jött A kis tehén dal, egy szombat délután, egy gyerekdal. Igor Lazin barátommal, akivel akkor indítottunk el egy filmstúdiót (MyFILM néven – a szerk.), kitaláltuk, hogy csinálunk kétperces rövidfilmeket nagyjátékfilmek elé. Ő azt mondta, kell neki ez a dal, majd ő megrajzolja ezt a kis tehenet, és megcsinálja belőle a kisfilmet. Megcsinálta és nagy sikere lett: a Woody Allen-film, a Süti, nem süti előtt játszották a mozikban, és az interneten is elkezdett terjedni. Aztán kijött maxin, ahogy terveztük, de a kiadónak az volt a kérése, hogy legyen egy nagylemez is, amin rajta lesz ez a szám, meg írjak még hozzá 13 dalt – ezt csináltam februártól április végéig. Kemény időszak volt.  
 
- A zenei világot hogyan találtad ki? 
 
- Akkor már nagyon sok zene érdekelt. Igorral akartunk a Tilos Rádióban reggae meg ska műsort szerkeszteni – engem a ska, ez a tradicionális jamaicai ska kurvára vonzott, az ötvenes évek világa. Az is nagyon tetszett, amit Manu Chao csinált. Egy olyan lemezt készített, amin minden dal egy kis gyöngyszem. Ha felteszed, egy jó érzéssel végig lehet hallgatni. Nagyon tetszettek a videói is, ahogy azokhoz hozzáállt, ez a home video mentalitás. Ez akkor tök új volt, így hozzáállni dolgokhoz. Érdekelt, hogy Manu Chao a saját zenei környezetéből hogyan csinál valamit, ami mindenkit meg tud fogni a világ minden pontján, mégis tudod ahhoz kötni, hogy egy latinos, spanyolos, franciás dolog. Azt gondoltam, hogy ezt tökre meg lehet itt nálunk is csinálni. Nagyon szeretem a népzenét, nagyon izgat a cigányzene, a ska meg alapvetően, és itt valami olyasmit szerettem volna teremteni, ami kult lehet. A Manu Chaóban az a szép, hogy mindamellett, hogy tök populáris anyag és tömegben fogyasztható, amellett értékes is. Hogy lehet azon a határon táncolni, ahol egyszerre tudsz értékes lenni és populáris? Ez kurva nehéz szerintem. 
 
- Manu Chao és a Kistehén közti párhuzamra az is rásegít, hogy a ska lényegében a sramli rokona. 
 
- Kurvára! Nagyon-nagyon. A cigányzenének, a sramlinak és ennek a balkáni umca-umcának van egy közös alapja, ez a ritmus. Ez őrület! Gyerekoromban a sramlizenekar Újhartyánban, a sváb zenekar olyan dalokat játszott, amiket én most, kábé öt éve ismertem meg jamaicai ska zenekartól – valami ötvenes évekbeli jamaicai zenekartól! Valószínűleg a dallam maga onnan indult, lehet, hogy eredetileg egy ska dal volt, csak bejárta az egész világot, és ilyen ős-ska dalokat ma már lakodalmakban sramlizenekarok játszanak. Ezek a dallamok univerzálisak. 
 
- Manu Chao és a Kistehén dolgaiban hasonló a szövegvilág minimalizmusa, gyermeki egyszerűsége is. A Kistehén a gyermeki ártatlanság világába vágyik vissza. 
 
- Konkrétan csak ilyen „ártatlan” szövegeket voltam képes írni akkoriban. Előtte nem írtam dalszövegeket meg verseket, csak történeteket. Megpróbáltam arra bazírozni, hogy írjak pár sort, amit lehet ismételgetni, és közben legfeljebb csak kicsit változtatni rajta. Ebből indultam ki, mert erre voltam csak képes. 
 
- A zenekari tagság hogyan alakult ki? 
 
- Dorogit (Dorogi Péter gitáros-vokalistát) Karcsi hozta. Sanyi (Kiss Sándor basszusgitáros) csak jött – nem tudom honnan, az Ági és a Fiúkból, meg a Chalabanból –, aztán megint nem volt egy ideig, aztán megint lett. Harcsa Robi volt az első, akivel egyszer előadtam még a zenekar előtt, a „kistehenes Sziget” előtti Szigeten A kis tehén dalt, ő a Besh o droM-ban volt akkor. A Jani (Nádasdi János ütőhangszeres-vokalista, aki már második album után érkezett hatodik tagnak – a szerk.) meg a koncertjeinkre járt, amikor megjelent, csujogatni kezdett a közönség között, és mindig akkor indult el a buli. Kérdeztem, hogy tudná-e ezt csinálni a színpadon, rábólintott.  
 
 
CSINTALAN (2004)  
 
- A második és harmadik lemez, a 2004-es Csintalan és a 2006-os Szerelmes vagyok minden nőbe erősen kapcsolódik egymáshoz, nagyrészt ugyanaz a zenekari felállás, a hangszerelés, a dalformák – azzal a különbséggel, hogy a harmadik lemezre már sikerült érett és egységes formában végigvinni azt, ami a másodiknál még csak nyomokban volt meg. 
 
- Igen, a második album születése volt az az időszak, amikor a zenekar még nem is volt zenekar. Azon van a Szájber gyerek, ugye. Éreztem, hogy abból lesz már valami, hogy át fog tudni törni. Az emberek a kistehén-figura mögé nem tudtak elképzelni zenekart meg élő embereket. Mire ezt át tudtuk nyomni, az volt a Szájber gyerek. Én ezt direkt választottam, de azt gondoltam, hogy ennél nyitottabb lesz a magyar közönségreakció. Sokan mondták, hogy a Szájber gyereket majd a Lagzi Lajcsi is meg fogja hívni a műsorába, de bekerülünk a Fiala reggeli műsorába is, szóval lesz egy értelmiségi… 
 
- … meg egy lakodalmas vonal. 
 
- Igen, lesz egy értelmiségi réteg, amelyik érteni fogja ennek az iróniáját és a kis csavarását, és lesznek, akik kurvára nem. Elmentünk például Debrecenbe, és a főtéren tombolt ötezer ember, azt gondolták, hogy mi vagyunk „a vidék zenekara”. Budapesten viszont nem jött el a kutya sem. Budapest azt mondta, hogy ez egy lagzis zenekar, és hogy ez ciki. 
 
 
SZERELMES VAGYOK MINDEN NŐBE (2006) 
 
- A harmadik lemez idejére sikerült tisztáznotok magatokat? 
 
- Igen, a harmadik lemeznél kitaláltuk – ami engem egyébként is érdekelt –, hogy csináljunk egy színházi koncertet: koreografáljuk meg a Szerelmes vagyok minden nőbe anyagát színházra, jelmezekkel, kis plusz játékokkal, és próbáljuk megmutatni, hogy sokkal több ez, mint egy lakodalmas zenekar! Gondoltam, erősítsünk rá, mert nagy gáz ez így. A Szigetre sem tudtunk elmenni játszani! Bekategorizáltak minket eléggé, főleg a pesti közönség. De vidéken is diszkókba hívtak minket playbackelni. Szóval furcsa helyzetben voltunk. De mindegy, végül is a következő lemez, a Szerelmes vagyok minden nőbe helyre tette a dolgot. 
 
- Ha már a színházi koncerteknél tartunk: a Kistehén egyik kulcstagja, a tangóharmonikán, billentyűkön és hegedűn játszó Farkas Harcsa Róbert vezeti a nagysikerű Budapest Bár projektet, amiben te is benne vagy az énekesek között. Annak lesz folytatása? Van például már szó egy második Budapest Bár lemezről? 
 
- Én úgy tudom, hogy van, de nem én vagyok, akitől ezt biztosra megtudod. Ez teljesen a Robi ötlete. Szeretem a Budapest Bárt, de nem érzem annyira kényelmesen magam benne. Sokkal öntörvényűbb vagyok annál, hogy teljesen más számokat énekeljek, beöltözve a színpadon, színházi színpadon, ahol annyira nem bújhatsz ki a szerepből. Nem vagyok színész. Sokaknak, akik fellépnek ott, jól működik, de én nem tudok szerves része lenni ennek. Nem mondom, hogy nem akarok benne lenni, de nem minden koncerten akarok ott lenni. Idén is már csak két-három koncertre megyek én el. Hülyén érzem magam a színpadon. Viselkednem kell, és nem szeretek viselkedni. (A Budapest Bár utolsó 2008-as előadásaira december 16-án este 8-kor, illetve 17-én este 7-kor és fél 10-kor kerül sor a Katona József Színházban, ahol aztán a következő napon, december 18-án a Kistehén kibővített melankolikus felállása tarja az Ember a fán album lemezbemutató koncertjét – a szerk.)
 
 
Kedves olvasó! Az interjú második - az Ember a fán című új albumról és az amerikai turnéról szóló - részéhez kattints ide!