A metálproducer Ross Robinsonnal (Sepultura, Korn, Slipknot, Amen, At The Drive-In stb.) készített előző album után Robert Smith úgy döntött, a Cure-hoz mégsem a fémes-rockos, lecsupaszított hangzás illik a legjobban, így az új lemez megírásához gyökeresen megváltozott koncepcióval álltak hozzá. A megszokott öttagú felállás 2005-re rövid időre trióvá fogyatkozott (Roger O’Donnell billentyűs és Perry Bamonte gitáros is lapátra került), majd az együttesben már két etapban (az alapítás idején 1976-78 tájban, illetve a legsikeresebb 1984 és 1993 közti periódusban) tizenkét évet lehúzó Porl Thompson gitáros visszavételével kvartettként folytatták, és a lemez munkálatai már így kezdődtek meg. A producer személye is változott, Robert Smith egy fiatal hangmérnököt vett maga mellé a stúdiómunkához, a huszonéves kora ellenére már jelentős szakmai tapasztalattal bíró Keith Uddin személyében. 
 
Smith-ék a stúdiózás során az eredetileg dupla albumnak tervezett anyaghoz bőségesen rögzítettek számokat (összesen 33-at), az új szerzemények mellé néhány régi ötletet is átdolgoztak (a Sleep When I'm Dead például eredetileg az 1985-ös The Head On The Door csúcsalbum idején született), de végül elvetették a kétlemezes verzió ötletét, inkább a sötétebb hangulatú dalokat eltették talonba, és a poposabb, vidámabb számok közül válogattak össze tizenhármat a korongra. 
 
A dalok többségében valóban energikusak, tempósak, hangzásukat tekintve pedig leginkább a nyolcvanas évekbeli Cure-t idézik meg (a felállásból adódóan persze minimalizált szintetizátorhasználattal). Az Underneath The Stars régi időket idéző depresszív lemezkezdése után a dark hangulat pillanatok alatt szertefoszlik, hogy majd csak a korong végén térjen vissza. Az első maxira másolt The Only One-on már egy optimista Robert Smith énekel, és ez a könnyed hangvétel jellemzi a folytatást is – a második kislemezdal, az alig két és fél perces Freakshow szokatlanul dinamikus és slágeres, csakúgy, mint a már említett Sleep When I’m Dead (a szövegek már más lapra tartoznak: Smith – még ha megfogalmazásában néha játékos is – továbbra sem tud elszakadni a csalódás-magány-halál témaháromszögtől). A klasszikusabb hangzású, a frontember fájdalmas-hisztérikus énekét előtérbe állító Cure-szerzemények között is találunk emlékezetes számokat, ilyen a slide gitáros Sirensong, a Reasons Why, a szintén kislemezes The Perfect Boy vagy a This. Here And Now. With You, amelyek egytől egyig azt példázzák, hogy a Cure akkor is képes jó dalokat írni, ha éppen a „vidám”, „optimista” arcát veszi elő.