A 22 Dreams szolid iróniával 21 dalt tartalmaz (hasonlóan, ahogy a Travis együttes 12 Memories című albumának borítóján is csupán 11 dalcímet olvashattak a vásárlók), majd’ hetven perces hosszával a klasszikus bakelitkorszakban ez dupla lemeznek számított volna (ahogy a párhuzamosan kapható vinyl kiadás tényleg dupla is), az anyag szerkesztése pedig alá is támasztja mindezt. A lemez hangzása fő csapásban a 2002-es Illumination soulos, akusztikus pasztorál hangulatához (vagy időben messzebbre visszanyúlva a 1993-as Wild Wood világához) áll közelebb, míg a dögösebb, soul-rockos megszólalású As Is Now albummal a változatosabb dalpark mentén húzható párhuzam. Egy ilyen sok szerzeményt sorakoztató album esetében szükséges is a figyelmet mindig más irányba terelő lendület, és Weller megbízhatóan magas színvonalon teljesíti e feladatot. A 22 Dreams sokszor valóban álomszerű, bizonyos részeiben késő este működik legjobban, összhatásában egy nyár végéhez vagy meleg őszhöz passzoló dalgyűjtemény, melyet a dupla lemezek sajátosságának megfelelően lehet darabokban is hallgatni, egy-egy lemezoldalnyi szerzeménybe, azaz egyszerre csak öt-hat számba belefeledkezni. 
 
Az első blokk akusztikus gitáros, bluesos, majd rockos tempó-hullámvasútja (Light Nights, 22 Dreams, All I Wanna Do) a soulos beütésű, vonóshangszerelésű Have You Made Up Your Mind kislemezdallal ér először csúcsra és a lelassuló, lounge-os sodrású (az Avalanches-féle Since I Left You-t is eszünkbe juttató) Empty Ringgel nyugszik meg. Utána – az album második negyedében – egyértelműen a John Martyn-, Robert Wyatt-, Van Morrison-féle vidéki, csendes impresszionizmus uralkodik el: zongorás elmélázás (Invisible), dzsesszes instrumentális elmélyülés (Song For Alice – Robert Wyatt fúvósjátékával), öblös orgonát előcsalogató soulos bólogatás (Cold Moments – ez a lemezen az egyetlen felvétel, melyen még szerepel Steve White, az elmúlt negyedszázad hűséges Weller-dobosa), countrys ringatózás (Black River – ebben a számban, mely eredetileg egy 2007-es kislemez B-oldalas dalaként jelent meg, a Blur egykori gitárosa, Graham Coxon ült a dobokhoz!).  
 
Az album második fele lórúgással kezdődik. Az energiától kicsattanó Push It Along, a hajszás, nyúlfarknyi A Dream Reprise (melyben – akárcsak a címadó dalban – a Little Barrie nevű brit blues-rock zenekar biztosítja a kíséretet), majd az Oasis gitárosaival, Noel Gallagherrel és Gem Archerrel rögzített pszichedelikus Echoes Round The Sun felrázza a hallgatókat, viszont a keringős One Bright Star lenyugvása után a fáradtak akár alvásra is hajthatják fejüket az instrumentális Lullaby Für Kinder alatt.  
 
Az igazi meglepetéseket a zárófejezet tartogatja: spoken word az utolsó Stone Roses-turnéfelállás gitárosának, Aziz Ibrahimnak a dumájával (God), Moog szintetizátort és mellotront egymásnak eresztő avantgárd kísérletezés (111), de meglepő a tornácon zenélős könnyed estéket idéző, hegedűs-gitáros Light Nights nyitódalra címével is rímelő, éjszakák súlyát és fényeit lefestő hatperces instrumentális záró tétel is (Night Lights). A 22 Dreams 21 száma után a hiányzó 22. álmot a borítófüzetben találjuk meg: Weller egy nagy rajongójának, a jeles brit költőnek, Simon Armitage-nek egy rövidke írása formájában (The Missing Dream aka Dream #22). 
 
A másfél évtizede hűséges gitárossal, a párhuzamosan Ocean Colour Scene-ben is pengető Steve Cradockkal és a hősün mellett az ezredforduló óta fel-feltűnő Noonday Underground-os zenész-producerrel, Simon Dine-nal készített 22 Dreams albumot ugyan túlzás a Weller-életmű betetőzéseként hirdetni, de az ötvenéves dalszerző-énekes ebben a pasztorálos hangulatban sem hibázik.