A James kilencvenes évek eleji albumai szolgáltak mintául a legnépszerűbb mai zenekar, a Coldplay legutóbbi lemezeinek hangzásához: az 1992-es Seven polírozott monumentalitása az X&Y-hoz, míg a Brian Eno produceri segédletével készült 1993-as Laid intimebb megszólalása a szintén Enót segítségül hívó aktuális Viva La Vida or Death And All His Friendshez (sőt a Laid dalaival egy időben rögzített, de csak 1994-ben megjelent Wah Wah című experimentális dupla-LP még a Radiohead ezredfordulós kísérletezéseihez, a Kid A és Amnesiac albumpárhoz is példát mutatott). Jobbkor tehát nem is történhetett volna a James visszatérése a poptérképre, főleg hogy ez a visszatérés a klasszikus felállásban történt: a két évtizeden át kitartó két alapító, Tim Booth énekes és Jim Glennie basszista mellé a kilencvenes évek közepén visszavonult gitáros, Larry Gott is visszatért (a kilencvenes évek eleji lemezek szerzői ők hárman voltak, és most az új dalokat is ők írták együtt), sőt a zenekar hat kulcsembere (a három őstag, továbbá az 1989-ben csatlakozott David Baynton-Power dobos, Saul Davies gitáros és Mark Hunter billentyűs) mellé a 2007-es nyári turnéra Andy Diagram (az 1989 és 1992 közti időszak trombitása) is beszállt, így már a kilencvenes évek elejének hétfős „nagy felállása” lépett ki a színpadokra, és vonult stúdióba a Hey Ma felvételeihez.

Mindezek után nem csoda, hogy a hét év szünetet követően megjelent új album is a Laid akusztikusból induló, katartikusba jutó popzenéjét idézi meg – egy fecskendőnyi injekcióval a még Diagrammal készült korábbi, sűrűbb, rockosabb sikerlemezek (Gold Mother – 1990, Seven – 1992) nagyobb szabású hangzásból. A klasszikus James-hívószavak (ihletett, érzékeny, humánus) az új album esetében is helytállóak, de a meglepetés helyett érezhetően a biztosra voksolt a társaság, és egy rajongókielégítő anyagot állított össze. A Hey Ma producere ugyanaz a Lee ”Muddy” Baker volt, aki főszerepet kapott Booth szólólemezén is (már a Fresh As A Daisy – The Singles válogatásra készített két új szám felvételeit is ő felügyelte), itt azonban semmi meghökkentőbe nem hajszolta bele a zenekart: lebegős, szerkezetükben többször csúcspont felé pörgetett, klasszikus James-popdalok sorakoznak. A szépséges melódiákat viszont néha háború- és fogyasztásellenes üzenetekkel akasztják meg a szövegek: „hé, mama, a fiúk hullazsákokban, darabokban jönnek haza” – szól például a címadó dal refrénje. A figyelemfelkeltés a „nem kifejezetten szép” borítóval is sikerült: a betűkockák helyett a pisztoly felé nyúló baba képe néhány országban (például az Egyesült Államokban) módosított verzióban – még a hezitálás állapotát és igazi helyett már egy játékstukkert mutatva – került a boltok polcaira.

A Hey Ma összességében nincs a kilencvenes évekbeli csúcslemezek szintjén, sőt egy árnyalattal még a Brian Enóval készült legutolsó albumtól is elmarad, ám csalódást egyáltalán nem okoz: az olyan elegáns dalok, mint a fülbemászó Waterfall, a himnikus Oh My Heart vagy a légies I Wanna Go Home a mai mezőnyben is tisztán mutatják a James értékeit.