(Interscope / Universal)
A dalszerző-gitáros-énekes Rivers Cuomo vezette Los Angeles-i geek sztárzenekar, a Weezer az 1994-es címnélküli első lemez (borítója alapszíne nyomán: „a kék album”) perfekt power popja és az 1996-os Pinkerton kultikus emo alapvetése utáni hosszú kihagyást követően az új évezredben már nem volt képes igazán kiemelkedőt alkotni. 2001-ben a címnélküli visszatérés, „a zöld album” csak nyomokban idézte az előző kiadványok szintjét (Hash Pipe, Island In The Sun), de a nyersebb Maladroit (2002) és a könnyedebb Make Believe (2005) sem sikerült sokkal jobban. A frontember persze azóta sem pihent: befejezte az egyetemet, feleségül vette japán kedvesét, megjelentetett egy szólóanyagot (Alone: The Home Recordings of Rivers Cuomo – 2007), és elkészített egy újabb Weezer-lemezt, megint csak cím nélkül („a piros album”).
A dalszerző-gitáros-énekes Rivers Cuomo vezette Los Angeles-i geek sztárzenekar, a Weezer az 1994-es címnélküli első lemez (borítója alapszíne nyomán: „a kék album”) perfekt power popja és az 1996-os Pinkerton kultikus emo alapvetése utáni hosszú kihagyást követően az új évezredben már nem volt képes igazán kiemelkedőt alkotni. 2001-ben a címnélküli visszatérés, „a zöld album” csak nyomokban idézte az előző kiadványok szintjét (Hash Pipe, Island In The Sun), de a nyersebb Maladroit (2002) és a könnyedebb Make Believe (2005) sem sikerült sokkal jobban. A frontember persze azóta sem pihent: befejezte az egyetemet, feleségül vette japán kedvesét, megjelentetett egy szólóanyagot (Alone: The Home Recordings of Rivers Cuomo – 2007), és elkészített egy újabb Weezer-lemezt, megint csak cím nélkül („a piros album”).
A kezdés mindenesetre több mint bíztató: a rövid, ám annál harapósabb Troublemaker ideális nyitódala után rögtön egy igazi gyöngyszem következik a közel hat perces, hajmeresztő váltásokkal és epikus megoldásokkal operáló The Greatest Man That Ever Lived (Variations On A Shaker Hymn) képében, majd jön a zeneiparnak és a sztárcsinálóknak beszólogató első kislemezdal, a zenekar fénykorát idéző, fülbemászó refrénnel megtámogatott Pork And Beans. „Azt csinálok, amit akarok / semmit nem kell bizonyítanom” – énekli Cuomo, majd napjaink legtrendibb sztárproducere kapcsán is viccelődik egyet: „Timbaland tudja, hogy kell a slágerlisták élére kerülni / talán ha vele dolgoznék, tökéletesíthetném a művészetem”. Állítólag a Weezer kiadója, a Geffen kevesellte a potenciális slágereket a lemezen, így született ez a dal, illetve a már említett Troublemaker, melyeket a többi számtól eltérően nem az előző albumon bevált Rick Rubinnal, hanem egy ifjabb sikerkováccsal, Jacknife Lee-vel (U2: How To Dismantle An Atomic Bomb, Snow Patrol: Final Straw, Eyes Open, Kasabian: Kasabian, Editors: An End Has A Start, R.E.M: Accelerate stb.) rögzítettek.
Érdekes a Heart Songs című dal is, melyben az 1970-es születésű Cuomo számba veszi élete meghatározó dalait gyermekkori popzenei élményeitől egész a Weezer megalakításához végső lökést adó Nirvanáig („1991-ben nem éreztem valami jól magam / egész addig míg a szobatársam fel nem tett egy vadonatúj lemezt / a borítóján egy kisbaba volt, meztelenül volt / és akkor meghallottam az akkordokat, amelyek letépték rólam a láncokat”), de az album reményteli indítása után középtájt már erős visszaesés tapasztalható, a továbbiakban középszerű szerzemények dominálnak, és akad pár zavarba ejtően gyenge darab is – ilyen például rögtön a tindédzsercsínyeket felidéző Everybody Get Dangerous című RHCP-szerűség.
Ez az első Weezer-album, ahol a dalszerzés már nem csak Rivers Cuomo kiváltsága: inkább érdekes, mint ténylegesen szórakoztató ötlet, hogy a lemez utolsó harmadában az összes zenekari tag lehetőséget kap énekesi tehetségének megcsillogtatására. Brian Bell gitáros saját projektje, a Relationship egyik dalának átdolgozását adja elő (Thought I Knew), a basszusgitáros Scott Shriner a baljós Cold Dark World apropóján ragad mikrofont (itt érezhető leginkább a Weezer-tagok által mostanában lépten-nyomon hangoztatott Eminem-hatás), Patrick Wilson pedig a hangulatos Automatic során bizonyítja, hogy nem csak a dobok mögött érzi jól magát (ez utóbbi kifejezetten jól sikerült darab). A záró The Angel And The One balladája után az album nálunk is terjesztett nemzetközi verzióján bónuszként szereplő The Weight című The Band-feldolgozást is Shriner énekli (ahogy az album deluxe kiadására került négy bónuszszám közül is a King című utolsót).
Eltekintve néhány ígéretes pillanattól, a Weezer legújabb lemezéről ugyanaz mondható el, mint az előző háromról: hallgatható, néhol kifejezetten szórakoztató gitárpop zene, de sajnos semmi több. A régi rajongók nyilván ezúttal is megtalálják majd személyes kedvenceiket, akik viszont még nem mélyültek el igazán a Weezer munkásságában, azok inkább az első két albummal kezdjék az ismerkedést.
Érdekes a Heart Songs című dal is, melyben az 1970-es születésű Cuomo számba veszi élete meghatározó dalait gyermekkori popzenei élményeitől egész a Weezer megalakításához végső lökést adó Nirvanáig („1991-ben nem éreztem valami jól magam / egész addig míg a szobatársam fel nem tett egy vadonatúj lemezt / a borítóján egy kisbaba volt, meztelenül volt / és akkor meghallottam az akkordokat, amelyek letépték rólam a láncokat”), de az album reményteli indítása után középtájt már erős visszaesés tapasztalható, a továbbiakban középszerű szerzemények dominálnak, és akad pár zavarba ejtően gyenge darab is – ilyen például rögtön a tindédzsercsínyeket felidéző Everybody Get Dangerous című RHCP-szerűség.
Ez az első Weezer-album, ahol a dalszerzés már nem csak Rivers Cuomo kiváltsága: inkább érdekes, mint ténylegesen szórakoztató ötlet, hogy a lemez utolsó harmadában az összes zenekari tag lehetőséget kap énekesi tehetségének megcsillogtatására. Brian Bell gitáros saját projektje, a Relationship egyik dalának átdolgozását adja elő (Thought I Knew), a basszusgitáros Scott Shriner a baljós Cold Dark World apropóján ragad mikrofont (itt érezhető leginkább a Weezer-tagok által mostanában lépten-nyomon hangoztatott Eminem-hatás), Patrick Wilson pedig a hangulatos Automatic során bizonyítja, hogy nem csak a dobok mögött érzi jól magát (ez utóbbi kifejezetten jól sikerült darab). A záró The Angel And The One balladája után az album nálunk is terjesztett nemzetközi verzióján bónuszként szereplő The Weight című The Band-feldolgozást is Shriner énekli (ahogy az album deluxe kiadására került négy bónuszszám közül is a King című utolsót).
Eltekintve néhány ígéretes pillanattól, a Weezer legújabb lemezéről ugyanaz mondható el, mint az előző háromról: hallgatható, néhol kifejezetten szórakoztató gitárpop zene, de sajnos semmi több. A régi rajongók nyilván ezúttal is megtalálják majd személyes kedvenceiket, akik viszont még nem mélyültek el igazán a Weezer munkásságában, azok inkább az első két albummal kezdjék az ismerkedést.
Linkek
