A Music már 2002-es debütalbuma megjelenése előtt valóságos extázist váltott ki: a középiskolában egymásra talált barátok által alakított – akkor még csupán 19 év átlagéletkorú – együttes lett a brit rockzene legújabb reménysége. A sikerhullámot meglovagolva Harvey-ék előbb végigcsináltak egy turnét a Coldplay előzenekaraként, majd a Welcome To The North című második lemezt már Amerikában, a Pearl Jam, a Rage Againts The Machine és Bruce Springsteen producerével, Brendan O’Briennel rögzítették. Az MTV által rongyosra játszott Freedom Fighters és Breakin’ kislemezdalokkal a lelkesedés és a siker csak tovább fokozódott, s a zenekar nemcsak a tengerentúlon, de a távol-keleten is megvetette lábát (amint erről a Welcome To Japan című koncert-DVD is tanúskodott). Rob Harvey frontember komoly drog- és alkoholfüggősége, illetve ezzel összefüggő depressziója azonban évekre megakasztotta az addig töretlennek tűnő lendületet, a zenekar a feloszlás szélére került. Rob aztán kemény küzdelemmel kilábalt a gödörből és újult erővel fogott munkába zenésztársaival, új lemezszerződést kötöttek, majd a stúdiógéniusz Flooddal (U2, Depeche Mode, Nine Inch Nails, Smashing Pumpkins, PJ Harvey, The Killers stb.) és a néhai Orbital techno duó egyik tagjával, Paul Hartnoll-lal közösen ugrottak neki harmadik – ha úgy tetszik, visszatérő – albumuk felvételeinek.  
 
A Music eddigi hangzásának alapját az elsöprő, hurrikánerejű gitárok, a táncparkett felé tendáló, gyakran kifejezetten diszkós ritmusok, egyszerű, de hatásos témák és dalszövegek adták: az első lemezen tíz hipnotikus, sok nyers gitárt használó, a hagyományos dalszerkezetektől elrugaszkodó, relatíve hosszú, öt-hatperces dal sorakozott, míg a második album idejére sokat egyszerűsödtek szerzemények, de továbbra is a gitárvihar és Rob Harvey visszhangzó, Perry Farrell-es vokálja fémjelezte őket.  
 
A Strength In Numbers azonban már egy új oldalát mutatja a zenekarnak, és ebben összetéveszthetetlen szerepe van a sztárproducer Floodnak, aki sok más zenekaréhoz hasonlóan most a Music történetében is segített új lapot kezdeni, a régi hangzásból új dimenziók felé nyitni (persze az sem jött rosszul, hogy a techno egy nagy veteránja is beszállt a munkába). Az album 12 (plusz egy rejtett) számát rendesen felturbózták effektekkel, így a tornádójelleget rafináltabb, kifinomultabb, hangsúlyosabb elektronikával kevert Music-hangzás váltja fel, miközben a dalok szerkezetüket tekintve minden korábbinál koncentráltabbak, Harvey pedig a védjegyének számító visszhangos vonyítás mellett gyakran halkabb, suttogó hangon is énekel, plusz érzelmi töltést adva a daloknak.  
 
Az első kislemeznek választott címadó nyitódal bűvköréből szabadulva a folytatásban újabb és újabb meglepetések várják a gyanútlan hallgatót – a Spike közvetlenül a gerinc mentén borzongató basszusa és extázisba kergető refrénje, a frontember függősége által ihletett fájdalmas Drugs, a trip-rock örvénylésű The Left Side szívbemarkoló vokálja, a tempósan zakatoló Fire (a zenekar történtének első három percnél rövidebb dala, amit rögtön a hasonlóan kurta Get Through It trance-rockja követ), a Vision feszes popslágeressége, a címéhez méltóan hideglelős Cold Blooded lebegése, de még a zárásként akusztikus gitárt és dob helyett csörgőt használó Inconceivable Odds is mind-mind perfekt darabjai ennek a perfekt – és minden korábbi Music-anyagnál egységesebb – lemeznek, melynek legvégén rejtett bónuszként egy nyolcperces instrumentális kompozíció, a No Danger jelzi, hogy ezek az angol srácok dzsemmelni sem felejtettek el.