Bizony, a Groove Armada tagjaitól már volt szerencsénk egy ilyen késő esti szelekcióhoz 2002-ben (csak akkor még Another Late Night volt a sorozatcím, 2003-ban nevezték át – a lényegi koncepció megtartása mellett – Late Night Talesre), így ők lettek most az elsők, akiket másodszor felkértek az Azuli szerkesztői. A Late Night Tales elég speciális a maga nemében: mint a címe is sugallja nem partizenéket tartalmaz, de nem is a szokásos chill out, lounge felhozatalt, inkább valami afterparty hangulatot kíván közvetíteni, amire általában a szelektorok jól ráéreztek, és sok időtálló, egyedi mixet hagytak maguk után. További érdekesség, hogy minden felkért művész készít egy-egy exkluzív feldolgozást a korongjához. A Groove Armada ebben az esetben egy legendás Gary Numan-szerzeményt gyúrt át, az Are Friends Electric? című 1979-es Tubeway Army-klasszikust, amiből néhány éve a bootleg-producer Richard X is csinált egy listavezető átiratot a Sugababesnek (Freak Like Me). Időközben Cato és Findlay is dolgozott már a Sugababesből ismert Mutya Buenával, de mostani feldolgozásukhoz nem ő, hanem korábbi kiadójuknak, a Tummy Touch-nak az egyik művésze, Crazy Girl adta a hangját.  
 
Az, hogy a választás pont erre a dalra esett, amúgy sem lehet véletlen, hiszen a mixlemez fő csapásiránya a hetvenes-nyolcvanas évek glam-rock, new wave és szinti-pop felvételei mentén bontakozik ki. Már az elején olyan nevek követik egymást, mint a Human League, a Roxy Music és a Depeche Mode, de feltűnik még a Cure, illetve a New Order-főnök Bernard Sumner és a Smiths-gitáros Johnny Marr közös együttese, az Electronic is. Persze becsúszott egy diszkó Kitty Granttől, némi deep house a Joakimtól, az African Dreamstől és a Liquid People-től, de Andy Cato és Tom Findlay ezekből a kitérőkből mindig ügyes kézzel kormányozzák vissza a mixet a főirányba, tehát a jótékony eklektika uralkodik. „Afterozáshoz” ideális ez a mix, vízparton hallgatva valószínűleg még inkább – hogy miért, az is kiderül a Bill Brewster által írt fülszövegből.