Bruce Springsteen zenetörténeti fontosságáról és nagyszerűségéről szerencsére már sokszor ejthettünk szót itt az est.hu-n: akár a nagy befutást hozó 1975-ös Born To Run kulcslemez harmincadik évfordulójára kiadott díszdoboz (Born To Run - 30th Anniversary Edition), akár a kilencvenes évekbeli hullámvölgyet feledtető 2002-es visszatérő anyag (The Rising), akár a renomé helyreállítását megünneplő 2003-as tripla válogatásalbum (The Essential Bruce Springsteen), akár a bevezetőben már említett legutóbbi munkák, sőt akár a Főnök legújabb kori hatása kapcsán is (The Killers: Sam's Town, Badly Drawn Boy: Born In The U.K., Arcade Fire: Neon Bible, The Nightwatchman: One Man Revolution, The Hold Steady: Stay Positive stb.). A Magic Tour 2007 végi európai szakaszára pillanatok alatt elfogyott az összes jegy, így teljesen logikus volt 2008-ban egy nyári stadionturnét is hozzácsapni a menetrendhez, annál is inkább mert a Magic hosszú idő után – lényegében a legnagyobb sikert hozó 1984-es Born In The U.S.A. óta – az első igazán rockos lemez Bruce Springteen és az E Street Band közös pályáján. Mikor máskor kell a Főnököt eredeti zenekarával látni, ha nem egy ilyen dögös rockalbum turnéján? Pláne, hogy Springsteen nemrégiben azt nyilatkozta, hogy jelenleg nem akar mást, csak kiállni a színpadra és rockolni – tőle senki ne várjon búcsúturnét, mert olyan nem lesz, nyomja, ameddig csak bírja. 
 
Bruce Springsteen 2008-as hollandiai fellépésére az Ajax Amsterdam labdarúgócsapatának otthonául szolgáló, ám zárható tetőszerkezetének köszönhetően koncertek és egyéb nagyrendezvények időjárástől független lebonyolítására is kiválóan alkalmas hiperszuper stadion, az Amsterdam ArenA falai között kerül sor. Az állójegyek már hónapokkal a koncert előtt elfogytak, így nagyjából ötvenezer – az éppen zajló foci-EB addigi igen sikeres narancsmezes szereplése miatt is – boldog holland várja a kezdést. Ez utóbbi tényre Springsteen is rájátszik: bevonulásakor felsorolja, hogy a holland válogatott kiket vert el addig fölényesen („Olaszország, Franciaország, Románia!”), amire persze hangos éljenzés a válasz – az alaphang máris megadva. Aztán a zenekar rögtön belekezd az 1980-as The River című dupla albumról származó Out In The Streetbe, majd szünet nélkül következik az aktuális lemez slágere, a Radio Nowhere – a nyitány igazán perfekt. A színpad hátterében hangulatfények és állóképek láthatók szélesvásznú kivitelben, a két szélén pedig egy-egy kombinált (leginkább fejre állított T betűre hasonlító) hatalmas kivetítő, mely vertikálisan és horizontálisan komponált képet is tud mutatni, hogy hátul is minél nagyobb mértben, minél jobb képkivágatban legyenek láthatók a több kamerával végig precízen lekövetett események.  
 
A kilenc zenész nagyjából szimmetrikusan foglalja el az emelvényekkel tagolt színpadot. Hátul középen Max Weinberg dobos, mellette jobboldalt Gerry Tallent basszusgitáros. Elől középen Springsteen, két oldalán gitárosai: balra a Neil Young táborából átigazolt Nils Lofgren, jobbra a mindig fejkedős Steven Van Zandt (a Maffiózók című tévésorozatból is ismert zenész az este során többször belevokálozik Bruce mikrofonjába, ahogy szokta). Bal oldalt, a színpad legszélén a fekete szaxofonos, az ötvenes éveikben járó zenészek közül nemcsak 195 centijével, de 66 évével is kiemelkedő Clarence Clemons, aki egy aranyozott királyi trónust is kapott (Springsteen kísérőzenekarának legemblematikusabb figurája, ha épp nincs fújnivalója, különböző ütőhangszereket is megszólaltat, néha meg csak trónjára ülve figyeli a többieket), a jobb szélen pedig Soozie Tyrell hegedűs-gitáros-vokalista zenél (a Főnök felesége, Patti Scialfa gitáros-énekesnő a turné ezen szakaszáról most hiányzik, otthon maradt tizenéves gyermekeikkel). A színpad háttérének két szélén helyezkedik el a két billentyűs: jobbra a zongoránál kopasz Roy Bittan, balra az orgonista Charles Giordano, aki a 2008 áprilisában elhunyt Danny Federicit helyettesíti (ha Federicit nem viszi el a rák, mindenki itt lenne a Born To Run turnéjára kialakult nagy felállásból, amelyet azon 1975-ös londoni koncertfilmen is láthattunk a jubileumi díszdoboz egyik DVD-jén!). 
 
Springsteen az első kommunikációs szünetben kap a nyakába egy narancssárga focidrukker-füzért (ezt néhány számmal később egy tíz év körüli kisgyerek nyakába akasztja vissza), és gyorsan kiderül, hogy a mai este két dologról fog szólni: az egészen elképesztő energiaáradásról, illetve a nagyon laza hangulatú, vidám interakciókról – márpedig egy jó koncertnek lényegében ezek a fő ismérvei. A dalok legtöbbször szünet nélkül, Bruce „egy-két-há” bekiabálásaival sorjáznak egymás után, amikor meg leáll az E Street Band, akkor Springsteen leszalad az első sorokhoz, begyűjti a koncertjein bevett szokásnak számító, dalkérő táblácskákat („ezt játszani fogjuk… ezt is… azt majd meglátjuk… ezt ma biztos nem… ezt talán…”), és megadja a keményvonalas rajongóknak, amire legtöbbjük délelőtt óta vár: az első sorban lényegében mindenkinek jut pacsi. Az élőben is végtelenül emberi, szimpatikus énekes-zenész ezúttal is kijátssza európai gyökereinek hálás kártyáját: apja félig holland (félig ír) származású, így lelkes tapsvihart arat a hollandiai őseinek felemlegetésével (egy héttel később családja anyai ága révén az olasz rajongóknak tud plusz örömforrással szolgálni). A zenekarához hasonlóan feketében fellépő farmeros Főnök fáradhatatlanul rohangál, lemegy hídba, nekifutásból csúszik térden vagy tíz métert (power slide 58 évesen!), egymaga simán elviszi a show-t a már inkább öreges kísérőzenészek helyett is. Ha sejtjük is, hogy néhány műsorelem a maximális amerikai profizmus hozadéka, a spontaneitásnak köszönhetően egy pillanatra sem kerekedik felül a görcsösség, ráadásul a főszereplőből áradó szeretetet a közönség is meghálálja: Bruce kap foci-kabalafigurát, levelet, hatalmas csokor napraforgót, sőt még egy valós méretű, ezüsttel bevont pléhgitárt is, melyre ráadásul egy könyvméretű csomag is rá van erősítve. 
 
Az aktuális album dalainak (legjobb) fele elhangzik (Radio Nowhere, Gypsy Biker, Livin’ In The Future, Last To Die, Long Walk Home, Girls In Their Summer Clothes), a régebbiek közül pedig szigorúan csak azok kerülnek elő, melyek a zenekarral készültek (a legrégebbi a legelső nagylemezről, az 1973-as Greetings From Asbury Park, N.J.-ről való Spirit In The Night). Az előző E Street Band-es korong, a 2002-es The Rising anyagából a Mary’s Place működik legjobban ezen a fellépéssorozaton, az 1984-es Born In The U.S.A. sikeralbumról a húzóslágeren, a ráadásba kerülő Dancing In The Darkon kívül csupa kis remekmű szólal meg (Darlington County, Bobby Jean, I’m On Fire – ez utóbbiban a zongorától felálló Bittan szintetizátoron játszik). A Darkness On The Edge Of Town című 1978-as csúcslemez rajongói pedig végképp kényeztetve érezhetik magukat: a címadó szám mellett elhangzik a Prove It All Night, az élőben is bámulatos The Promised Land és az éppen kétórás főblokk zárásaként a hosszúra nyújtott Badlands, melyet a lelkes közönség a szusszanó zenekar nélkül kántál tovább. 
 
A háromnegyedórás ráadást egy frissen apává vált holland rajongónak „és persze a gyönyörű holland lányoknak” címzett Girls In Their Summer Clothes nyitja, majd váratlan fordulatot vesz egy szokatlan kívánságtábla teljesítésével. „Az a kékpólós kissrác ott az apukája nyakában azt szeretné, ha eljátszanánk a Summertime Bluest. Talán tizenhét évesen játszottam utoljára, de megpróbáljuk.” Persze a kékpólós kissrác apukája bizonyára tudta jól, hogy ez a klasszikus Eddie Cochran-rock’n’roll valójában az 1980-81-es The River Tour idején került elő utoljára Springteenéknél, akik most mindenki legnagyobb örömére egy gyors akkord- és tempó-tanácskozás után fergetegesen elő is adják a szerzeményt. Utána is marad a rock’n’rollos hangulat: előbb egy ritkán játszott 1985-ös B-oldalas szám, a Stand On It kerül elő (a Glory Days kislemezről), annak azonnali folytatásaként pedig egy 1956-os rockabilly sztenderd, az eredetileg Moon Mullican által játszott Seven Nights To Rock izzasztja tovább a közönséget, sőt még egy másik ősrégi klasszikus, a Them-féle Gloria kezdőriffjei is felhangzanak. A ráadásban végre előkerül az este során kissé mellőzött – addig csupán a She’s The One és a rajongói kérésre eljátszott Backstreets erejéig megidézett – 1975-ös Born To Run albumról a monumentális címadó dal is, mely a szájharmonikás, közönségénekeltetős, katartikus The River , illetve az 1978-ban Patti Smith-nek adott és általa sikerre vitt Because The Night mellett a műsor csúcsát jelenti. De nyugodtan a csúcspontok közé sorolhatjuk a két és háromnegyed órás műsor zárásaként felcsendülő American Land című folkos Springsteen-szerzeményt is (a 2006-os We Shall Overcome – The Seeger Sessions speciális kiadásának egyik bónuszdalát), ami alatt a két billentyűs tangóharmonikát ragadva előrejön, és a zenekar igazi össznépi bulihangulatban fejezi be a programot. A két és háromnegyed órás programot, melybe 28 szám fért a mostani turnéra begyakorolt százvalahányból. 
 
Springsteen még kifelé menet megközelíti a jobboldali emeleti ülőrésznél lévő rajongókat és kioszt néhány kézfogást, vigyorog, látszik rajta, hogy örül, hogy örömet okozhat, kétséget kizáróan a nép embere. Ez a fickó nagyon rendben van. 
 
 
szöveg és koncertfotók:  
 
Dömötör Endre 
 
(külön köszönet Szalai Norbert segítségéért)