Talán éppen az elmúlt évek gyakori élő fellépéseinek hatása, hogy az In Silico az előző kiadvány sokszínű, mégis hagyományosnak mondható klubzenéje helyett már sokkal inkább egy teljes zenekar hangzását idézi. A védjegyszerű, torzított szintetizátorok mellett ezúttal jóval nagyobb szerep jut a gitároknak is, több az ének, a dalstruktúrákban pedig sokszor kifejezetten popzenei megoldásokat fedezhetünk fel. Legjobb példa erre a zongorával és fúvósokkal induló, már-már balladisztikus Propane Nightmares kislemezsláger, mely szöges ellentétben áll mindennel, amit a Pendulumtól eddig megszokhattunk. A vocoderes Visions elszállása, a filmzeneszerű hangulatokkal felvezetett The Other Side robot-popja vagy éppen a záró The Tempest lassan építkező, monumentális kompozíciója sem feltétlenül alkalmas egy laposabb házibuli beindítására – ez némi meglepetést jelenthet azoknak, akik annak idején a Hold Your Colour révén ismerték meg a zenekart. 
 
Ez a kísérletezgetés sokszor kifejezetten érdekes, néhol azonban kissé erőltetettnek tűnik, így végereményben az In Silico legjobb pillanatai azok, amikor a Pendulum azt csinálja, amihez a legjobban ért: a Showdown húzós ütemekre és vad riffelgetésre épülő nyitódala, a 2007-ben már kislemezen megjelentetett Granite jellegzetesen kitekert, mégis fülbemászó témája vagy a Midnight Runner tradicionálisabb d’n’b húzása garantáltan beindítja nem csak a klubok, hanem a koncerttermek és fesztiválok közönségét is. Bár ezúttal nem sikerült átugrani az előző album által igencsak magasra tett lécet, azért a Pendulum sikere bizonyíték arra, hogy maradtak még ma is tartalékai annak a dance-rock fúziónak, mely egy évtizede, a kilencvenes évek harmadik harmadában élte fénykorát (lásd a Prodigy, az Apollo Four Forty, az Asian Dub Foundation vagy a Primal Scream dolgait, Roni Size Reprazent és Breakbeat Era formációit, vagy éppen David Bowie jungle lemezét, az 1997-es Earthlinget!).