Várhelyi György

- Kinek a tulajdonában vannak ezek a járművek? 
 
- Ez itt mind a saját tulajdonom. Magyarországon talán csak 2-3 gyűjtő van. Különcök vagyunk, sokan bolondnak is néznek minket, de azok, akik casinókban eljátsszák a pénzüket, azok nem azok? Szerencsére engem a környezetem támogat a gyűjtésben. A feleségemmel közösen van egy cégünk, ez annak a gyűjteménye, amit bővítünk, amíg lehet. A haderőreform keretén belül elég sok laktanyát bezártak, illetve a Magyar Néphadsereg gépparkjából sok mindent megsemmisítettek. Én mindenből egy vagy két eszközt próbálok megmenteni az utókornak, amennyire ezt az anyagi lehetőségeim megengedik, mert nem olcsó ám, ezeket megszerezni. Hitelt vagy banki lízinget ilyesmire nem adnak. Amit nem sikerül elhozni, azt szétvágják. Olyankor vérzik a szívem. 
 
Amit tavalyelőtt még fillérekért megvehettünk, azok most már sokat érnek, mert nincs több belőlük. Mivel a haderőreformnak nemsokára vége lesz, amit idén meg tudunk menteni, csak az marad meg az unokáinknak. Nagy erőfeszítésekkel kell gyűjtenünk. Ha az ember külföldről akar beszerezni valamit, az húszszorosába kerül, és iszonyatos mennyiségű engedély kell hozzá. Tehát én most nagyon töröm magam, hogy minél több dolgot megmentsek. A többi az örökre elvész. Sajnos. 
 
- Könnyű volt létrehozni a parkot? 
 
- Nem, nehéz volt. Tavaly október elején - elég szerencsétlen időben - nyitottunk. 23-án ugye, a bácsi elvitte a harckocsit, és emiatt, akkor mindenki a tankokat vizsgálgatta. Eljárás indult, aztán megállapították, hogy velünk nincsen probléma. Szerencsére bennem nem a nép ellenségét látták, hanem a hóbortos gyűjtőt. Ma már semmilyen támadás nem ér minket. Szerintem, a hatóságok is rájöttek, hogy én nem akarok semmit visszafoglalni. Egyik politikai szervezetnek sem vagyok a tagja, én csak a gyűjteményemet - Magyarország hadtörténelmét a 60-as évektől a 80-as évekig - akarom megmutatni az embereknek. Hétvégenként sokan jönnek el hozzánk. Tetszik az embereknek a park, nézelődnek, érdeklődnek, beülnek a harckocsikba, és én ennek nagyon örülök. 
 
- Milyen járműveket állított itt ki? 
 
- Nagyon sokféle gép van, melyek a Magyar Néphadsereg tulajdonát képezték. Mi külön figyelünk arra, hogy ne csak kívülről, hanem belülről is megtekinthetőek legyenek a járművek. Európa legtöbb múzeumában körbe vannak kerítve a tankok vagy a páncélos járművek. Ha az ember közel akar menni, vagy hozzá akar érni, rögtön jönnek és szólnak. Nálunk nem. Itt sok gépbe be lehet mászni. Megnézhetik, megérezhetik, hogy egy harckocsiban vagy kisebb páncélosban milyen volt az „élet” a 60-70-80-as években. Vannak olyan gépek, melyek 10 vagy 20 kilométert futottak. Az egyik páncélosomat, amit Győrben a 60-as években gyártottak, 16 kilométerrel vásároltam meg! 
 
Nagyon sok jármű van itt, például olyan műszaki mentőeszközök, melyek a legnehezebb körülmények között is tudnak gépeket menteni. 100 tonnás darut vagy csörlőt, vagy sárban elakadt teherautót is kihúznak. Ezeket a polgári életben élők el sem tudják képzelni. Sokat közülük hulladék vasnak szétdaraboltak, elpusztítottak. 
 
- Melyik a legrégebbi járműve? 
 
- Az első gépet 3 évvel ezelőtt vásároltam. Ez hajdanában egy 8 kerekű, kétéltű, úszó gépjármű volt. Sajnos az úszó képességét nem hagyhatták meg. A 60-as évekből származik. Összesen 600 kilométer volt benne és rengeteg víz, mely az évtizedek alatt belefolyt. Szépen felújítottuk. Ez után kaptam kedvet ahhoz, hogy gyűjtsem őket, illetve már gyerekkoromban is akartam harckocsit... Mit csináljak? Én ezt szeretem, ez a hobbim. 
 
- Ön a hadseregben dolgozik? 
 
- Nem. Voltam sorállományú katona, de akkor a katonaságot nagyon nem szerettem. A kiállításunk most Budapesten látható, de május végén nyitunk egy parkot Zamárdiban, ahol egy kis katonai tábort is szervezünk. Ott annyiban lesz jobb helyzetben a látogató, hogy vannak olyan lánctalpas gépek, melyek működőképesek maradhattak, és mi ezeken utaztathatjuk az embereket, körbe-körbe tudjuk vinni őket a mezőn, mivel az önkormányzattól elég nagy területet kaptunk. Egy kis ízelítő abból, hogy milyen, amikor 40 ezer köbcentis, 1 tonnás, 1000 lóerős motor dübörög valaki alatt. Nagyon nagy élmény! Tavaly is sok ember volt ránk kíváncsi és nem volt semmi gond, elégedettek voltak velünk. Többen kérdezték, hogy 1-2 napra beadhatnák-e táborba a gyerekeket. Nagyon nagy az érdeklődés. Szülők, nagyszülők hozzák el a csemetéiket a parkba, de házaspárok is látogatnak minket. 
 
Vannak olyan hölgyek, akik először nem akarnak bejönni, mondván, hogy őket ez nem érdekli, ez a férfiak játéka. Aztán bejönnek és egy óra múlva még mindig itt vannak... Mégiscsak tetszik nekik! Szerencsére, az emberek többsége nem a pusztítást látja ezekben a gépekben, hanem a hadtörténelmet. 
 
- Miért fontos Önnek, hogy ezzel foglalkozzon? 
 
- Imádom. Az egészet! A gépeket, a páncélosokat. Szívvel-lélekkel szerelem, festem őket. 
 
Az ember akkor is megérzi a jellegzetes szagot - illatot! - ha csak egy működésképtelen harckocsiba mászik be. Olajos „történelem” szaguk van. Fantasztikus érzés ilyen gépekben ülni.