A lemezcég által marketingszempontból duóként beállított, ám valójában indulásától háromtagú Portishead a Massive Attack mellett a kilencvenes években virágzó triphop stílus trendformáló zenekara volt, két stúdiólemeze nemcsak, hogy máig friss és aktuális, de a stílust is nyugodtan elfelejthetjük vele kapcsoltban: mindkettő igazi klasszikus, a legnemesebb értelemben. Miközben gombamód szaporodtak különféle triphop formációk (Morcheeba, Lamb, Archive, Sneaker Pimps, Mono, Ruby, Olive, Moloko stb.), maguk az alapítók elhatárolódtak a stílustól – viszont sokáig ők se húzták. A Massive Attacknek még futotta egy ön-újradefiniálásra (Mezzanine – 1998), de aztán kifulladt (lásd: 100th Window), a Portishead pedig egy Tom Jones-kollaboráció (a veterán walesi énekes 1999-es Reload albumára készült Motherless Child című blues feldolgozás) után hat évig nem mutatott semmiféle közös aktivitást, bár feloszlását sem jelentette be. 2005 februárjában egy segélykoncerten végre újra színpadra állt a zenekar, és elkezdett dolgozni harmadik stúdióalbumán. A Serge Gainsbourg-dalok angol nyelvű feldolgozásait tartalmazó 2006-os Monsieur Gainsbourg Revisited című tribute albumon hallható Portishead-közreműködés nem volt éppen bíztató előjel, ahogy a lassú munkáról és kitűzött dátumok elhalasztásáról szóló sok hír sem, ám a – címével a nyilvánvaló sorszám mellett a Big Star együttes hányatott sorsú harmadik albumát is megidéző – Third esetében igaznak bizonyult a mondás: ehhez bizony idő kellett, de cserébe nagyon jó lett. 
 
Ötven percben 11 alaposan megdolgozott szám, majd’ három év munkájának a legjava fért csak fel a Thirdre. Az gyorsan kiderül, hogy a Portisheadet ezúttal sem érdekli a mainstream siker lehetősége: tulajdonképpen a sötét, klausztrofóbiás, címnélküli második lemez még tovább feszített, kísérleti, de egyenes ági folytatásáról van itt szó. Nagyjából olyan szélsőséges, hallgatópróbáló és mégis sikerült műalkotás, mint a Radiohead (Kid A, Amnesiac) vagy Björk (Vespertine, Medúlla) öntörvényű ezredfordulós albumai. A Third nagyjából kétféle típusú felvételekből áll össze: egyrészt vannak az experimentális popdalok, melyekben a gyakran megtöbbszörözött, különleges ritmus a leghangsúlyosabb elem, másrészt vannak az énekesnő Out Of Season albumát idéző akusztikus gitáros, folkos, vagy legalábbis így induló, majd atmoszférikus (vagy éppen elidegenítő) effektekkel, ötletes hangszereléssel továbbépített szerzemények.  
 
Az együttest szinte karakterizáló rejtőzködő magatartás már a nyitódal elején hangsúlyos (portugál mondatokkal kezdődik a lemez), a titokzatosság, a törékenység, a védtelenség, a megkínzottság, a nyersesség pedig végig jellemzi. A hiphopos ritmusok helyett ezúttal többször pergőbb, olykor megállíthatatlan (Silence), olykor kalapáló (Nylon Smile), olykor géppuska-ropogás szerű (Machine Gun) az ütősök játéka, és ha van ritmus, akkor szinte végig összetett, egymásra épített rétegekből áll. Ha nincs, akkor Beth Gibbons egyedi, szuggesztív, a sérülékenységet mindenkinél ihletettebben átadó éneke és akusztikus gitár, valamint csilingelő hangszerek, effektek képezik a dalt (Hunter), vagy odáig elmegy a folkos hangulat, hogy már egyenesen archaikus hatásúvál válik (a másfél perces mandolinos Deep Water). Az orgonás Plastic azt mutatja meg, hogyan dekonstruálja múltbéli hangzását az együttes, szokatlanságban a rockos hajszás We Carry On és a többtételes Small megy a legmesszebb, a legoptimistább dal pedig a gyönyörű The Rip, reményt ragyogtat fel a megbántottsággal, önértékelési problémákkal, bizalmatlansággal terhelt szövegvilágban. 
 
Ki gondolta volna, hogy egy évtizednyi szünet után is sértetlen marad a Portishead-életmű?