Nem arról van szó, hogy az R.E.M. legutóbbi sorlemezei komoly csalódást okoztak volna, de a zenekar Bill Berry dobos 1997-es távozása óta nem igazán találta önmagát, és meg sem tudta közelíteni a nyolcvanas évek végére, illetve a kilencvenes évek elejére tehető csúcskorszak albumainak szintjét. A 2004-es Around The Sun mind kritikailag, mind kereskedelmileg alulteljesített (relatíve persze, hiszen kétmillió példány fölött fogyott, vezette a brit listákat, és egy nagysikerű turné követte), de maguk a tagok is elismerték, hogy valamit elrontottak a lemezkészítésnél. Stipe-ék úgy döntöttek, gyökeres változtatásra van szükség: első lépésként igyekeztek visszacsempészni a hajdani lendületet dalaikba és egyszerű, sallangmentes, végletekig lecsupaszított rockszámokat írni, továbbá az előző három album producerét, Pat McCarthy-t is lecserélték egy aktuális sikerkovácsra, Jacknife Lee-re (Snow Patrol: Final Straw, Eyes Open, Kasabian: Kasabian, U2: How To Dismantle An Atomic Bomb, Bloc Party: A Weekend In The City, Editors: An End Has A Start stb.). A stúdiófelvételek előtt a dalokat letesztelték a közönségen is, 2007 közepén egy öt fellépésből álló dublini koncertsorozaton mutatták be a rajongóknak a szerzeményeket, majd a visszajelzéseket figyelembe véve tovább csiszoltak rajtuk.  
 
A dalok nagy részének ismeretében is hatalmas várakozás előzte meg a beharangozott nagy újjászületést, ám kijelenthető, hogy a trió ezúttal a legszigorúbb elvárásoknak is meg tudott felelni. Nyitásként máris egy vérbő rockszámot kapunk: a Living Well Is The Best Revenge elementáris erővel megszólaló torzított gitárjai már jelzik, hogy az előző lemezen háttérbe tolt Peter Buck ugyanúgy főszereplő lesz a korongon, mint annak idején a Monsteren volt. Michael Stipe olyan gyorsan énekel, ahogyan csak tud, miközben Mike Mills vokáljai ellenpontozzák a frontember smirglihangját, a dobok mögött pedig Bill Rieflin (ex-Ministry) gondoskodik a feszes ritmusokról. A Man-Sized Wreath kvázi garázs-rockja és a beharangozó kislemezre másolt Supernatural Superserious mind a tempót, mind a színvonalat tartja, és ezen a ponton már egyértelmű, az R.E.M. az elvárások terhével mit sem törődve, görcs nélküli örömzenébe menekült a közelmúlt relatív kudarcai elől. A Hollow Man lassú, zongorás felvezetése mindössze félpercnyi csendesedést hoz, majd ismét a gitár lép elő főszereplővé, és csak a lemez feléhez közeledve, az orgonás-akusztikus gitáros Houston két perce alatt fúj egyet a zenekar.  
 
Az anyag közepén elhelyezett dögös címadó dal után a korong három leghosszabb és legsötétebb hangulatú szerzeménye (az IRS kiadós korai éveket idéző, akusztikus gitáros Until The Day Is Done, a középtempós Mr. Richards, valamint a szövegébe korábbi R.E.M.-dalok címét beleszövő Sing For Submarine) következik, majd a korong elejének energikusságához visszakanyarodva két gyors kétperces darab, a Horse To Water és az – eredetileg az Around The Sunra tervezett, de végül onnan lemaradó – I’m Gonna DJ zárja az igen koncentrált, 35 percnél is rövidebb lemezt (e két utolsó dal konkrétan is megidézi a zenekar korai korszakának legpörgősebb slágerét, It’s The End Of The World…-öt, az előbbi a zenéjében, az utóbbi a szövegében). 
 
Michael Stipe erősen politikai töltetű, a Bush-adminisztráció okozta frusztráció szülte szövegeiben szembesíti a szomorú valóságot fiatalkori álmaival: a Katrina hurrikánt követő kormányzati inkompetencia („ha a vihar nem öl meg, akkor a kormány fog” – szól a Houston nyitósora), a korrupció térnyerése és a médiamanipuláció dühös számokérésre ösztönözte a frontembert, aki utoljára a nyolcvanas években, a Life’s Rich Pageant és a Green idejében ütött meg hasonlóan kritikus hangot társadalmi kérdésekben. Ha a világot nem is váltja meg, az Accelerate egy kiváló formában levő, önbizalomtól duzzadó R.E.M. visszatekintése a múltba – és egyben XXI. századi öndefiníciója. 
 
(Az Accelerate-ből érdemes a DVD-tokos deluxe kiadást választani, abban ugyanis a CD mellett egy fénymásolt fanzine-t idéző 64 oldalas füzetet és egy DVD-t is találunk. Ez utóbbin a Supernatural Superserious maxijának két bónuszdala – az instrumentális Airliner és a Calvin Johnson vezette Beat Happening egy 1991-es számának, a Red Head Walkingnak a feldolgozása – mellett 6 Days címmel egy artisztikusan kusza 45 perces filmet is kapunk a 2007-es dublini tesztkoncertek, a próbák és a stúdiófelvétel idejéből, s itt az interjúrészletek egyikéből például az is kiderül, hogy Michael Stipe számára a T.Rex hangzása jelentette az egyik fő inspirációt az új lemezhez).