A Gonzo együttes története még 2002-re nyúlik vissza – ez a korai felállás rögzített néhány betétdalt a 2003 elején bemutatott Tesó című filmhez is, de azóta legalább háromszor teljesen lecserélődött a tagság a klasszikus zenei képzettségű dalszerző-gitáros-énekes Stumpf Árpád körül. A frontember 2004 elején vette maga mellé Fazekas Zoltán basszistát, és először egy dobos lánnyal próbálkoztak trióban, majd 2005 elejétől két új taggal folytatták, de ez a kvartett felállás sem maradt stabil. 2005-2006 fordulóján az új gitárossal, a korábbi együttesében (az ezredfordulón aktív, 2000-ben mezőtúri Wanted tehetségkutatót is nyert békéscsabai Middlewave-ben) frontemberi pozíciót betöltő, tehát vokalistaként is kompetens Varga Andrással fogtak neki a hangzás átalakításához: a „kispálos”, illetve „magyar alternatív” gyökerektől rockosodással, pszichedelikus és britpop elemekkel eltávolodni próbálkozó Gonzo hangzását az aktuálisabb nemzetközi indie-rock megszólaláshoz igazították – és az addigi magyar repertoárt is teljesen lecserélték új angol számokra. A Debrecenben indie klubot indító és a fővárosi színtérrel is kapcsolatot teremtő zenekar 2007 közepére nyerte el végleges formáját: a 2002-es legelső felállásban még gitáron játszó Csatlós Pál sampleres-billentyűsként tért vissza a Gonzóba (ezzel a hangszerelést is újragondolhatták), az új dobos pedig Horváth Róbert lett a hasonló felállású és zenei világú nyíregyházai Lincoln együttesből (e pillanatban párhuzamosan tagja mindkét formációnak). 
 
A tíz szerzeményt (továbbá bónuszként az internetszex témakörében fogant Peeping Tom című sikerdal rádióverzióját is) tartalmazó Lost And Found meglepően erős bemutatkozás, mely amellett, hogy beillik a diszkós ritmusszekcióval poposított poszt-punk/new wave revival mezőnybe (az első Bravery-album hatása itt is megkerülhetetlen), seregnyi örvendetes pluszt is felmutat. A szövegeiben vágy- és rémálmok között ingázó vagány frontember előadását a másik gitáros-énekes nagyon kreatívan egészíti ki (Varga nem szégyell fejhangon vokálozni, ha kell, sőt a Scissor Sisters Comfortably Numb feldogozásának „hello, hello!”-ját is beidézi), ahogy plusz dimenziót adnak a hagyományos stúdióban felvett rockhangszerek mellé – pontosabban köré – utólag otthon számítógépen illesztett groove-ok, billentyűs- és vonóshangok is (főleg ez utóbbiak), a szokásos nyolcvanas évekbeli referenciák, a Cure, a Duran Duran vagy a manchesteri színtér (New Order, The Smiths, James stb.) mellett olyan viszonylag szokatlan hatásokat is kihallhatunk, mint az ausztrál Midnight Oil, a Middlewave-kapcsolat révén „begyűrűző” amerikai Smashing Pumpkins, vagy éppen a belga dEUS, a legújabbak közül pedig a Kasabian vagy a Klaxons (sőt az anglomán indie divatmajmoláson élcelődő – Pete Dohertyt és a Libertinest név szerint is megemlítő – Superego című szerzeménybe még egy nyúlfarknyi ska-reggae betét is beilleszkedik, a címadó zárószám pedig akusztikus gitáros, klarinétos, sakálvokálos, tapsolós kocsmadal), de ami a legfeltűnőbb, hogy a szigorúbb, sötétebb, borúsabb hangulatú budapesti kortársakhoz képest ez az anyag felemelő hatású popzene.  
 
Ez a debreceni zenekar ha a hasonlóan hosszú és kacskaringós pályán beérett Amber Smith aktuális művészi szintjét nem is éri el, az E.Z. Basic vagy a Hangmás produkcióját például ötletgazdagságban és profi kivitelezésben már felülmúlja – egyenrangú vendég a fővárosi színtéren, de akár a bécsi és egyéb nyugati koncertszínpadokon is.