Az új Kills-albumon az amerikai Spank Rock underground hiphop formációból ismert Alex Epton (művésznevén: Armani XXXchange) látta el a produceri teendőket, a Midnight Boom ennek megfelelően egy újítani szándékozó zenekar képét mutatja, elődeinél jóval kevesebb Velvet Underground-reminiszcenciával, blues-rock és garázs-punk hatással, de Alison előadásából persze most sem lehet nem kihallani PJ Harvey manírjait. A nagy előkép hatása főleg a tradicionálisabb rockdalokban érezhető, de ezekből meglehetősen kevés van, a lemez nagy részét ugyanis a minimalista, groove-központú dalszerkezetek uralják (igazán hajszás garázs-rock szerzeményből mindössze egy van a lemezen: a torzított gitárhangokra épülő, dögös M.E.X.I.C.O. kivételével inkább a táncos középtempó a jellemző). Rögtön a nyitó két kislemezdal, a telefonbúgással színezett, basszusvezérelt U.R.A. Fever, illetve az elektro-pop felé hajló, slágeres Cheap And Cheerful megmutatja, hogy az előző lemezekre jellemző, szándékoltan koszos hangzás helyét letisztultabb, néhol kifejezetten steril megszólalás vette át (ebben az új hangkörnyezetben VV énekéről már Shirley Manson is eszünkbe juthat, a Garbage túlpolírozottsága és stúdióperfekcionizmusa nélkül persze). A Kills néha talán túlságosan is erősen próbál megszabadulni korábbi hatásaitól: a lemez második felében akad pár kevésbé erős darab is, de hála Epton professzionalizmusának, a javarészt dobgépre és basszusra épülő alapok még a gyengébb pillanatokban is elviszik a produkciót.  
 
A kortárs női/férfi párosok hangulatával továbbra is maradt némi a rokonság, akár a Raveonettes zajos gitárpopjára, akár a White Stripes dallamvilágára gondolunk – a robotikus Getting Down bolond „a-a-a-a-áá” refrénjét például akár Jack White is énekelhetné. A korábban gyakran emlegetett Velvet Underground-hatás csupán a záródalában érzékelhető igazán látványosan: az akusztikus gitáros-zongorás-csörgős Goodnight Bad Morning – mely az első VU-nagylemez nyitódalát, a Sunday Morningot idézi – meglepően szép befejezést ad az albumnak. 
 
Összességében tehát az alig 34 perces Midnight Boom semmivel sem rosszabb album, mint két elődje, ráadásul a legkoncentráltabb és legfogyaszthatóbb az eddigi Kills-lemezek közül, így minden adott a régóta remélt mainstream sikerhez. VV és Hotel bebizonyították, hogy minden különösebb erőlködés nélkül képesek a megújulásra, fityiszt mutatva ezzel az őket mindenáron beskatulyázni vágyó kritikusoknak.