A Wildflower – szemben a laza, napfényes hangulatú 2002-es C’mon, C’mon albummal – nagy művészi önmegvalósításnak szánt korong volt, érett női country-pop dalokkal, akusztikus dominanciával, monumentális vonóshangszereléssel. Ezzel szemben a Detours alapanyagát nem valamiféle koncepció, hanem maga az élet szállította. Mint azt tudjuk, a nagy kihívások jót tesznek a művészetnek és ez Sheryl esetében is beigazolódott. Az előző album óta eltelt időszakban bőven jutott kihívás a szépséges énekesnőnek, élete komoly hullámvölgybe került (szakított a pasijával, majd nem sokkal később mellrákot diagnosztizáltak nála), ám szerencsére teljesen felépült, és 45 évesen anyai szerepben is kipróbálhatta magát: örökbe fogadott egy gyermeket. Kemény nő, állja a próbatételeket, ráadásul kreatív célokra tudja felhasználni azokat, művészi diadalt épít belőlük. A Detours ugyanis sokkal jobban sikerült az előző két albumnál, csaknem eléri a legjobb Sheryl Crow-lemezek, a cím nélküli 1996-os korong és az 1998-as The Globe Session színvonalát. Az Easy Tiger című Ryan Adams-albumon való röpke közreműködés után rögzített új anyagát Sheryl ismét a legelső sikereit gondozó Bill Bottrell producerrel készítette (akinek nyilvánvalóan jól áll ez a zsáner, hiszen Shelby Lynne-nel és Rosanne Cash-sel is nívós munkákat jegyez). 
 
Ha háttérzeneként hallgatjuk, a Detours ügyes hangszerelésű, de átlagos, countrys, folkos, női poplemeznek tűnik, ám ha közelebb hajolunk hozzá, apró kis remekművek egész sorát tartalmazza. Legnagyobb erőssége, hogy egy komoly zűrök után talpra állt, erős nő képét sugározza, a problémákkal való őszinte szembenézést hangsúlyozza – önfeltáró, öngyógyító, kitárulkozóan őszinte lemez („mindenki rólam beszél, hogy mennyire összetört a szívem”). A dalok mind hangulatilag, mind hangszerelésileg széles spektrumon mozognak, a produkciós trükk az, hogy a változatos megoldásokat szinte végig azonos, sokszor dobgépes ritmikai struktúra fogja össze, ezáltal egységes, erős összképet mutat. Ugyan talán kissé hosszabb a kelleténél, néhány „átlagos” szerzeménynél kicsit esik a magas színvonal, de ez csak attól tartja vissza a lemezt, hogy az életmű legjobbjának nevezzük. Az egy szál akusztikus gitárral kísért God Bless This Mess című ihletett nyitódalban egy tinédzser szemszögéből látjuk az elmúlt évek amerikai katasztrófáit és zavarodottságát (persze nem nehéz áttételesen az énekesnő magánéletére is vonatkoztatni), majd a továbbiakban hol feszültségtől vibráló (Shine Over Babylon), hol laza dzsemmelést idéző, felszabadult, ám ironikus hangvételű (Love Is Free), hol egy iráni népzenész ütőhangszeres játékát beépítő (Peace Be Upon Us), hol bluesosan zakatoló, a környezetvédelem témáját a jövőből visszanézve szemléltető (Gasoline), hol bulis, slágeres (Out Of Our Heads), hol a szakítás traumáját kiéneklő (Detours, Now That You’re Gone), hol egyszerűen csak szép (Make It Go Away), hol pedig gyermekének szóló (Drunk With The Thought Of You, Lullaby For Wyatt) remek kis szerzemények sorakoznak.