A Best Of kifejezés még valamelyest szubjektív (mármint hogy a művész vagy a szerkesztők szerint mi a legjobb), de a Greatest Hits a legnagyobb slágereket jelenti, amit listaeredmények igazolnak. Nos, az 1988-as Viva Hate album két kislemezdala (Suedehead, Everyday Is Like Sunday) és az 1989 elején megjelent The Last Of The Famous International Playboys valóban Steven Patrick Morrissey legnagyobb – és legjobb – szólóslágerei közé tartoznak, ahogy az 1994-es Vauxhall & I albumot beharangozó The More You Ignore Me The Closer I Get, vagy mondjuk a 2004-es visszatérő Top10 sikerszámok, az Irish Blood, English Heart vagy a First Of The Gang To Die is. De a legnagyobb Morrissey-slágerek közé sorolni az I Just Want To See The Boy Happy című puhány 2006-os darabot vagy a Patti Smith-től feldolgozott Redondo Beach koncertfelvételét hazugság, és főleg akkor pofátlanság, ha közben a Greatest Hits válogatáson nem szerepelnek olyan klasszikus kislemezdalok, mint a néhai Kirsty MacColl-lal együtt énekelt szuperdallamos Interesting Drug, a katartikus November Spawned A Monster, a hímringyókról trillázó Piccadily Palare, a gúnyos We Hate It When Our Friends Become Successful vagy a vicces You’re The One For Me, Fatty (ezek mind Top 20 slágerek voltak, az Interesting Drug még Top 10-be is bejutott). E mögött a kiadvány mögött hazug revizionizmus, cinizmus, a rajongók lenézése és főleg egyszerű olcsójánosság rejlik: a 2004 utáni felvételei jogait birtokló művész és új kiadója, a Decca csupán négy régi dalt volt képes megvásárolni az EMI-tól erre a 15 számos válogatásra (az RCA cégnél kijött egyetlen nagylemez, az 1995-ös Southpaw Grammar mindig örök vesztes lesz a Morrissey-válogatásoknál, de az még így is érthetetlen, hogy a Deccához hasonlóan a Universal alá tartozó Mercury cégnél kijött 1997-es Maladjusted album Top 20 slágere, az Alma Matters miért nincs itt, amikor azt nem lett volna gond begyűjteni). Egy olyan korban, mikor már a Rolling Stones (Forty Licks), az Aerosmith (O, Yeah!), Lou Reed (NYC Man), David Bowie (Best Of Bowie) vagy Iggy Pop (A Million In Prizes) életművén osztozó konkurens kiadók is képesek kooperálni egy-egy átfogó karrieráttekintő slágerválogatás érdekében, ez a Morrissey Greatest Hits szégyen! 
 
A kiadvány bénaságát csak fokozza a fényképek kiválasztása: a háromnegyedrészt 2004 utáni felvételeket tartalmazó gyűjtemény címlapján nem a negyvenes évei végén járó művészt látjuk, hanem egy régi, tizenvalahány esztendővel ezelőtti fotóját (aminek még a készítőjét sem tudták azonosítani és feltüntetni a szerkesztők, mentegetőznek is miatta!), a borítófüzet egyik képén pedig az énekes pucér seggére írt bazi nagy YOUR ARSE AN’ALL felirat anális humora sem tudja eltakarni a tényt – sőt épphogy fel is hívja a figyelmet –, hogy a Your Arsenal albumról egyetlen hangot sem hallunk (ez az 1992-es lemez, melynek David Bowie egykori gitárosa, Mick Ronson volt a producere, a legerősebb Morrissey-anyagok közé tartozik). 
 
A Greatest Hits egyetlen pozitívuma, hogy kapunk két új stúdiófevételt (a fellépéseken már 2007 tavasza óta játszott That’s How People Grow Up és All You Need Is Me című szerzemények megbízhatóan erős darabok), sőt a limitált dupla kiadáshoz jár egy nyolcszámos koncertanyag is 2007-ből (ezen a briliáns National Front Disco az egyetlen olyan régi dal, ami a válogatáson nem szerepel), de aki rendes Morrissey-slágergyűjteményt akar, az forduljon az 1995 előtti sikerekből szemelgető Suedehead – The Best Of Morrissey albumhoz (ezen a fentebb hiányolt összes sikerszám mellett ott a Siouxsie-val közö Interlude duett is), esetleg az amerikai piacra 2001-ben összeállított The Best Of Morrissey-hez (ez utóbbin ott az említett 1997-es Alma Matters is), főleg hogyha már birtokolja a 2004 utáni két sorlemezt, mert azokhoz képest sok pluszt itt most nem kap. 
 
 
a dalok átlagban: 8/10
 
ez a válogatás: 2/10
 
.