Linkek
Kapcsolódó cikkek
REPRINT (2006)
- A weimari Kalinkaland kiadónál megjelent rePRINT album egy Ray Bradbury sci-fi művei ihlette konceptlemez, az örök körforgás témakörében, egymáshoz finoman kapcsolódó, néhol egybefonódó számokkal. Elejétől fogva tudtad, hogy ilyen albumot akarsz?
- Nem indult annyira koncepciózusan. Csak amikor az első kört megkeverte Robin Guthrie 2004 őszén, akkor kattantam rá, és kezdtem olyan számokat írni a meglévők mellé, amikből összeállt a koncepció.
- Hogyhogy a Cocteau Twins egykori zeneszerző-gitáros vezérét kérted fel a lemez keverésére?
- Robin Guthrie kontaktját Németh Robitól (a Heaven Street Seven basszusgitárosától – a szerk.) kaptam: kérdezte, hogy kell-e, kérem-e, én meg kértem. Gondoltam, ilyet még úgysem csináltunk, hogy valaki más hozzányúljon a lemezhez. Kiküldtük neki a felvett anyagot, ő ott kinn megkeverte, és visszaküldte. Így ment több körben.
- Mennyire vagy megelégedve a rePRINT hangzásával?
- Százezer százalékig. Bár sokan kritizálják, hogy nem korszerűen szól…
- Hát igen, olyan kilencvenes évek eleji, cipőbámulós, gitárfátylas hangzása lett a legtöbb dalnak.
- Igen, de pont azért szeretem. 2005-ben volt a nagy indie hullám – a Maximo Park, a Kaiser Chiefs feltűnése, a Franz Ferdinand második lemeze, meg igazán addigra ért be az első album is –, az nagyon nagy bumm volt. Reméltem, hogy minket is a hátára vesz ez a hullám, de nem akartam, hogy olyan kritikákat kapjunk, hogy „az Amber Smith már régóta próbálkozik, és most, hogy itt az indie hullám, kijött egy indie gitárlemezzel”.
- Direkt ellene akartál menni az akkori feszes gitárzenéknek?
- Egyrészt igen, másrészt meg azt akartam, hogy ez egy kvázi művészkedős lemez lehessen. Harmadrészt számomra személy szerint érzelmileg – bár tudom, hogy se technikailag, se rocktörténetileg nem az – minden idők legjobb lemeze a második Suede-album, a Dog Man Star. Belebegi egy sajátos hangulat, elejétől végéig működik igazán – tudod, a klasszikus nagylemez, a klasszikus album formátum. Ezt pedig nagyon jól szolgálta ez a lebegős, álmodozós hangzás. Ilyet akartam a rePRINT-re is…
- Úgy tudom, a Suede egykori zeneszerző-gitárosa, az épp az 1994-es Dog Man Star felvételei után kilépett Bernard Butler is szóba jött nálatok az esetleges hangmérnök-producerek között.
- Igen, amikor a Hello Sunt megírtam, gyorsan összedobtunk belőle egy demót, amit el akartam juttatni Bernard Butlernek – hátha megnyerem producernek – , mert nagyon hittem abban a számban. Nem tudom, hogy végül eljutott-e hozzá: a Firestation-kiadófőnök találkozott Edwyn Collinsszal, akinek odaadta, hogy adja tovább Butlernek. Ki tudja, mi lett belőle…
YONDERBOI-KITÉRŐ
- Yonderboi 2005-ös Splendid Isolation albumán te énekelted a Were You Thinking Of Me? című slágerszámot, aminek társszerzője is voltál, a klipben is feltűntél énekesként, ahogy a külföldi tévéfellépéseken és a lemez 2006-2007-es turnéján is részt vettél.
- A vicces az, hogy a Were You Thinking Of Me? a véletlen szüleménye. Yondertől vettem a gitáromat, de amikor elmentem hozzá, eszem ágában sem volt vele együtt zenélni, hiszen nem is ismertem emberileg. Aztán megmutatta a „számot”, ami akkor még csak a groove és a basszusfutam volt... és a többi már történelem (nevet). Kiderült, hogy mindig működik velem az a klasszikus eset, hogy két ember találkozik, szinte véletlenszerűen, és két emberből összejön egy dolog. Nagy megnyugvás volt: „Ezek szerint mégiscsak működik ez, nem tűnt el véglegesen a Joséval való közös munka óta, még tudok ilyet csinálni”. Ez tök más, mint amikor én hozok egy dolgot, és azt kiegészítik a zenekartagok. Ez valami zseniális dolog: adsz egy felet, és bár van elképzelésed a hiányzó feléről, de a másiktól valami teljesen mást kapsz, mert ő inkább másképp gondolja, aztán te arra rákattansz, és kiderül, hogy az úgy még jobb is…
- A Yonderboi-turné mennyiben segített szakmailag?
- Nyilván a siker is számított, hogy velük énekeltem, és a klipet is nyomta az MTV Europe meg egy csomó más csatorna. Művészi szempontból is sokat adott, de nem azért, mint sokan gondolnák – hogy biztos sok professzionális dolgot eltanultam Yondertől –, hanem pont ellenkezőleg: rádöbbentem, hogy a turnén, amikor elvoltunk hetekig, nem éreztem nagyon kényelmesen magam. Hogy mennyire fontos az igazi zenekar dolog, eddig is sejtettem, de akkor a saját bőrömön is megtapasztaltam. Nem éreztem magam rosszul, rengeteg poén, sok röhögés, buli volt, de nem volt meg ugyanaz a közösségi érzésem, mint a saját zenekarommal. Zenei szempontból sem volt semmi zavaró dolog, de egy alkalmi társaságban dolgoztam, melynek a tagjai más ruhát hordanak, más zenét szeretnek, más filmeket néznek… Oké, az Amber Smithben is vannak zenei eltérések. Zoli az ős-rocker, a Led Zeppelint szereti, nem hallgat popzenét, hagyjam békén Pet Shop Boysszal! Oszkár ugye Kraftwerk-rajongó, meg az A Night At The Operát akarja állandóan berakni a Queentől. Bence az olyan művészekre esküszik, mint Jeff Buckley vagy Joan As Police Woman, akiket nem lehet a buszban bealvás nélkül hallgatni… (nevet) Ennek ellenére mégis a beszélgetések horizontja a boroktól a Fábry Zoltán-filmekig tökre átíveli a zenekart. Rohadtul örülök, hogy az Amber Smith-ben vagyok ezekkel az emberekkel együtt. Semmi pénzért nem lennék másik zenekarban.
INTROSPECTIVE (2008)
- Az új lemezen már eltűntek a magas énekhangok, a finomkodás. Markáns célratörő pop-rock dalok vannak, és jól érezni rajtuk azt a poszt-punk/new wave hatást, aminek az előző lemezen még ellene akartál menni. Olyasféle a váltás, mint a Suede-nél a Dog Man Star és az azt követő Coming Up között: markánsabb, dögösebb, masszívabb, szintivel dúsítottabb a megszólalás, eltűntek az érzelgősebb, finomkodós énekmanírok. Közben a Smithstől a Suede érintésével végre eljutottál az ősforrásig, David Bowie-ig is.
- Zoli már ízlelgettette velem David Bowie glam korszakát, aztán a Yonderboi-turné közben nagyon sok Bowie-t hallgattam, és a „berlini trilógia” (az 1976 és ’79 között Brian Eno közreműködésével készült három Bowie-nagylemez, a Low, a ”Heroes” és a Lodger – a szerk.) valahogy nagyon megtalált a hangulatával. Aztán gondoltam, hogy Gary Numant is felfedezem: néhány slágerét persze ismertem, de kíváncsi lettem, vajon milyenek lehetnek az albumai. Előszedtem a Simple Minds legkorábbi, hetvenes évek végi lemezeit is, amiket már vagy 15 éve nem hallgattam és nagy élmény volt újra hallani őket.
- Az új album, az Introspective hallatán feltűnő, hogy ez egy „zenekaribb” lemez, közelebb áll az Amber Smith rockosabb, nyersebb élő megszólalásához.
- Igen, ez sokkal zenekaribb, mint korábban bármi, annak ellenére, hogy persze továbbra is én írtam a dalokat, illetve háromhoz Oszkár hozta a zenét. Egyébként pont az ő egyik szerzeménye, a Simon Says a legjobb példa: Oszkár hozta a szinti-popos demót, aztán amikor a zenekarral felvettük, Bence rátett ilyen Joy Division-ös élő dobokat, meg raktunk hozzá még ezt azt, és végül én énekeltem fel, így a végeredmény egy igazi közös Amber Smith-szám lett.
- Hogyan alakult ki az új hangzás?
- Pont egy éve kezdtük el az egészet: volt ez a David Bowie-, Gary Numan-, korai Simple Minds-kattanásom, próbáltam Korg analóg szintivel játszani, azon komponálni. Mondtam a többieknek, hogy megtaláltam: ez lesz a másik irányvonal, amit akarok! Oszkáron kívül, aki szereti az ilyen zenéket, a többiek először nem értették, miért lenne jó ez.
- Mivel győzted meg őket?
- Azzal, hogy marad a rockos, indie alapállás, az élő dob meg a gitárok. Nem mentünk el sem a szinti-pop, sem a kommerszebb popzene, a kommerszebb hangszerelések irányába. Megmaradt Amber Smith-esnek a dolog: váltottunk is, de közben meg is őriztük a lényegünket, önmagunk maradtunk.
- A keverést ezúttal nem Robin Guthrie végezte, hanem Chris Brown, aki korábban olyan lemezek hangmérnöke volt, mint a Radiohead-féle The Bends vagy a Muse-tól az Origin Of Symmetry, de ő keverte az archív Beatles-felvételeket is az Anthology sorozat számára. Ő hogyan került a képbe?
- Amikor előszedtem a korai Simple Minds-albumaimat, úgy éreztem, hogy az olyan számok, mint a Premonition vagy a Changeling (az 1979-es Real To Real Cacophony nagylemez kulcsdalai – a szerk.) teljesen jól illenek a képbe, szerintem ezek teljesen lefednék az Introspective hangzását. Azt gondoltam, akkoriban a Simple Minds még kis csíra volt, keressük hát meg az akkori producerét! Aztán láttam, hogy azokon a korai lemezeken John Leckie a producer … ajjjaj! (Leckie nagyon híres hangmérnök, aki a hetvenes évek elején a Pink Floyddal és a Beatles-tagokkal is dolgozott, de a fentebb említett Radiohead- és Muse-lemez mellett a Stone Roses első albumának is ő volt a producere – a szerk.) De hát, próba-szerencse! Írtam neki, elküldtem rePRINT-et, mire válaszolt kedvesen, hogy sajnos ezt most nem tudja bevállalni, pláne, hogy a felvételeknél nem tud jelen lenni, de ajánlja maga helyett Chris Brownt, akivel hosszú évek óta együtt dolgozik. Megnéztük Brown oldalát, és láttuk, hogy ilyen pedigrével nem lehet vitába szállni. 2007 januárban feldemóztuk és kiküldtük neki a Select All/Delete All, 1980 és Welcome To CIA számokat, tetszettek neki, a managementünk megállapodott vele, én kiutaztam Londonba, találkoztunk nála, teáztunk és közben elmondtam neki mi a vízióm – ennyi.
DALRÓL DALRA
- Akkor most menjünk végig egyenként az új album számain, és mindegyikről mondj néhány mondatot! A címadó nyitódal, a 2007 végén kislemezen is megjelent Introspective például elég apokaliptikus.
- A rePRINT arról szólt, hogy felesleges apokaliptikusnak lenni, mert már megvolt az apokalipszis: most már az van, ami utána lett. De ennek ellenére, akinek vannak érzései, az nem tud nem apokaliptikus lenni. Látom azt, hogy rohad a világ, nem tudok arról írni, hogy „na jó, ezt már megírták, inkább arról írok, milyen filmet néztem meg legutóbb”. A szövegek miatt (is) lett Introspective az album címe, mert míg a rePRINT egy kvázi konceptlemez volt, elfolyós hangzással, ez most egy ilyen önelemző, önmarcangoló anyag. Az album kábé 80 százalékát Dortmundban írtam meg, egy olyan városban, ami szürke, ipari, semmi nem történik, esik az eső, nyomasztó... Így gyakorlatilag kényszerítve voltam, hogy otthon a lakásban, a családi izolációmban üljek és dalokat írjak. A berlini Bowie-lemezek meg abszolút tökéletes aláfestő zenék voltak ahhoz a városhoz.
- Az ezután következő 1980 című dal is sötét képet fest, de a múltról. Kicsit ki is lóg az albumról, mert zeneileg még a rePRINT-hez áll közelebb, főleg, hogy már a rePRINT lemezbemutatóján is játszottátok.
- Igen, ez az első dal, ami a lemezhez megszületett, még 2006 elején, és az első dal életemben, aminek előbb volt meg témája, és csak utána jött a zenéje. Néha dumáltunk turnébuszban régen, hogy 1980 milyen dark év volt: Brezsnyev bekeményítése (a hidegborús enyhülés időszakának Afganisztán megtámadás vetett véget – a szerk.), Reagan elnökké választása, A Birodalom visszavág, három jelentős rocksztár – John Lennon, Ian Curtis és Bon Scott – halála…
- A Coded az egyik legjobb szám, nagyon slágeres.
- A következő rádiós kislemez is ez lesz! Ez is viszonylag korai dal, de szintivel, így jól illeszkedik az album zenei vonalába – kicsit Gary Numan-es is lett a refrén. Szövegileg az a lényege, hogy ha az ember úgy ír dalt, mint én – úgy, hogy a legbelsőbb dolgait is megírja –, akkor azt kódolva teszi, és a rajongók, akik úgy érzik, hogy egy-egy dalszövegsor szíven találja őket, nem is sejtik, hogy az előadó abban a bizonyos sorban kódolva valami egész mást mondott el, akár azt, hogy 15 éves korában megölt egy embert.
- Öltél embert 15 éves korodban?
- Nem, nem tettem ilyet.
- A szövegben elhangzik egy utalás 2023-ra. Mi lesz akkor? Oda mit kódoltál?
- Azt az évszámot csak a rím miatt írtam.
- De a My Final Plea című zárószámban meg ott van az a sor, hogy „16 év múlva”, ami a dal 2007-es felvételétől számítva szintén 2023-ban lesz.
- Hát igen, ezt én is csak utólag vettem észre, de tökre véletlen.
- Lehet, hogy kódolva írtál valamit…
- …amit még én sem tudok. Igen, lehet.
- A Select All/Delete Allban nagyon jól működik Oszkárral az énekhangotok ütköztetése.
- Ez Oszkár dala, én csak a szöveget írtam. Sokat szenvedtünk vele, míg végül szintivel ez is megszólalt valahogy. Mindhárom számban, aminek a zenéjét Oszkár hozta, a cím már adott volt, csak az volt meg, és valami klasszikus, szerelmes, csalódós, tipikus negatív dalszöveg kellett köré.
- A Brazil című szám az album kakukktojása, de az Amber Smith teljes eddigi diszkográfiájáé is: fehér funk, de nem csak a hideg art-rockos Bowie-verzió, hanem a Roxy Musictól tanuló Duran Duran pózolása is.
- Ez az én „lodgeres” számom: az ének tisztára olyan, meg a közepén az a „anti-szóló” is, amit játszom – ilyenekkel tele van a Lodger meg a Scary Monsters is (David Bowie 1979-es és 1980-as albumai – a szerk.). Nézegettem is előtte a neten, hogyan vették fel Bowie-ék a berlini lemezeket, milyen stúdiótechnikát használtak hozzá – az volt az egyik trükk, hogy messzebbről kell énekelni a mikrofonba… A refrénre meg azért vagyok büszke, mert ez mutatja, hogy igazi zenekar vagyunk. Ha rajtam múlik, 100 százalékosan 1979-es Bowie-szám lett volna, de a próbákon belekerült ez a Duran Duran-feeling, és amikor észrevettük, hogy ez a lüktetés tisztára korai Duran, Zoli elkezdte azt az Andy Taylor-os szólót, amit végigröhögtünk, és utána azt mondtuk, „bassza meg, játsszunk rá, és legyen benne még szaxofonszóló is!” Na erről például álmodni sem mertem volna – még egy éve sem –, hogy Amber Smith-lemezen szaxofon... brrrrr! A szaxofonszólót Dani (Sívó Dániel) nyomja a Panic Radióból.
- A Brazil cím kacsint is a Rio című Duran Duran-slágerre.
- Az utolsó pillanatban lett ez a címe, a szövegben végül is szóba kerül Brazília.
- A Hectic egy instrumentális szám, szintén erősen David Bowie-s.
- Igen, még ez is a Bowie-blokk, ez a szám az én Low parafrázisom. De ha akarjuk, van benne Kraftwerk is, ami Oszi nagy kedvence, és én is most fedeztem fel magamnak a Die Mensch Maschine albumot (a legendás düsseldorfi szintetizátorzenekar 1978-as nagylemeze, mely angol nyelvű verziójában The Man-Machine címen ismert – a szerk.).
- Nem ez az első instrumentális Amber Smith-szám, volt már ilyen: a Belfast, ami az Olcsó EP-n és a My Little Servant albumon hallható.
- Igen, meg a rePRINT-re is került egy olyan, amiben csak egyetlen sornyi ének volt.
- Azért került ez a kis instrumentális tétel pont az album közepe, mert itt a lemez fordulópontja?
- Igen. Akik az Amber Smith-t hallgatják, azok kábé 80 százalékának talán már nem mond semmit sem a bakelit, sem a kazetta, de én még mindig észreveszem, hogy egy csomó előadó úgy szerkeszt lemezt, hogy legyen A- meg B-oldala – a képzeletbeli félidő fontos a szerkezet szempontjából. A Hectic az A-oldal vége, mert a Treading Water az már a második résznek az eleje.
- A Treading Water elég borús, melankolius szám az előző Bowie-blokk poénkodása után.
- Személy szerint erre vagyok a legbüszkébb, nagyon szeretem, mert igazi Amber Smith-szám. Lehet mondani rá, hogy Gary Numan-es, meg Depeche Mode-os, ami igaz is, de közben meg egyik sem igazán, inkább sajátos hangulata van. Ez is „megnyílós” dal, magánéleti dolgokra visszavezethető. Volt pár gáz dolog, ami történt velem, és ez a nagyon mély depressziós szám jött ki belőlem.
- A következő számban, a Welcome To CIA-ben Oszkár énekel.
- Ezt szintén Oszkár hozta, az volt az első. Kicsit szentimentális, de belefér. Lassú szám amúgy sincs a lemezen. Amikor Oszkár még csak kamu angol szöveggel énekelte, a “welcome to CIA” sor már akkor is benne volt, és azon mindig röhögtünk, így végül az lett a címe is. A szöveget próbáltam Oszkár karakterére írni.
- A kétharmada táján van benne egy hideglelős „óóóóó” kórusbetét is.
- Igen, a Birodalmi Kórus, tudod, mintha A Birodalom visszavágból lenne! Ez Oszkár ötlete volt.
- A Simon Says a leginkább elektro-pop darab a lemezen.
- Ez a harmadik Oszkár-szerzemény. Először B-oldalas számnak szántam, de amikor felvettük, rohadtul megtetszett, most már ez egyik kedvencem, és nagyon passzol is a lemez hangulatához.
- Elég robotikus a ritmusa.
- Igen, kicsit Joy Division-ös a dob. Eredetileg, demo formájában olyan GM49-es, KFT-s, korai Depeche Mode-os hangulatú szinti-pop volt.
- A Father a legszemélyesebb szerzeményed a lemezen.
- A címből kiderül, mi ez. Elég banális és nyilvánvaló, amikor zenészek halott rokonokról írnak, de hát nekünk ez maradt, ha van feldolgoznivalónk az életben.
- Zeneileg ez is inkább a rePRINT-hez áll közel.
- Kicsit korábban születetett, mint a többi dal, 2006 őszén, és gitáron írtam. Zeneileg sok mindent nem tudok róla mondani.
- És ezzel el is jutottunk a záródalhoz, a lemez végét már címével is jelző My Final Plea-hez.
- Na, ez a Depeche Mode-os, mint állat, de nem baj! Nem mondom, hogy nem vagyok vele tisztában, de legalább az Interpol-dolgot el lehet felejteni velünk kapcsolatban…
- Azért ez valamennyire „interpolos” is.
- Lehet, de sokkal előbb kéne mondani, Bowie-t, Gary Numant, a Depeche Mode-t és számos más zenekart. Amennyire interpolos, annyira smithses is akár. Mindenestre ez a szám a közös kedvencünk, mindannyiunk közös kedvence.
TERVEK, ESÉLYEK
- Hogyhogy egy litván lemezcéghez, az M.P.3 International kiadóhoz szerződtetek ezzel az albummal? Miért nem inkább megint egy német vagy még nyugatabbi céghez?
- Tárgyaltunk más német kiadókkal is, de mi szeretünk a magunk urai lenni. Ahhoz szerződünk, akinél azt látjuk, a leginkább biztosítva lesz, hogy ugyanazt szeretnénk. A litvánokkal Svédországban találkoztunk 2007 nyarán, összebarátkoztunk, kiderült, hogy szeretnek minket és hasonlóan gondolkodunk – ami pedig az üzletet illeti, verhetetlen ajánlatot tettek, így nem sokat gondolkodtunk. Ennek ellenére Németországban ugyanúgy meg fog jelenni a lemez, ahogy a korábbiak, és talán a japán terjesztés is összejön, ahogy a My Little Servant esetében.
- Magyarország és Németország között ingázol, német feleséged van, angolul énekelsz, litván lemezkiadóval szerződtél. Mennyire jellemez a világpolgár vagy européer mentalitás?
- Nem tudom, mi a hivatalos definíciója a világpolgárnak. Nekem egészen egyszerűen így alakult. Nem terveztem, hogy 25 éves korom után minden erőmmel elhúzzak innen... Ennek ellenére, 2002 óta, mióta az Amber Smith-szel – majd aztán 2006-2007-ben Yonderboi-jal is – rengeteget utaztam Európán belül, kissé összeszűkült a kontinens. A vicces az, hogy amikor Oszkár 2007 tavaszán még Szegeden lakott, és onnan járt próbákra, koncertekre, lemezfelvételekre, én már Dortmundban laktam, és amíg neki három óra volt a vonat Budapestre, én repülővel 1 óra 10 perc alatt itt voltam.
- Mik a nagy terveid 2008-ra?
- Meglepő, hogy zenei vonatkozásúak? A többiekkel együtt szeretném, hogy sikeres legyen az Introspective, mert szerintünk jó, és sok munkát fektettünk bele – talán még mindig túl idealista vagyok, de szerintem a zenehallgatóknak átjön, ha valaki beleadja mindenét egy anyagba. Aztán a Yonderboi-kollaboráció óta bizsergek, hogy másokkal írjak közösen dalokat – ezt nem éreztem a Fanzine óta, nagyon jó érzés.
- Lesz-e még esetleg újabb közös munkád Yonderboi-jal?
- Nem tudom, nem kizárt. Semmit sem zárok már ki. Tudom, hogy elkezdett dolgozni az új lemezén, de még nagyon az elején jár. Ha úgy kell lennie, lesz közös dal, ha nem, nem.
- Nem titok, hogy Zsédával – Zsédenyi Adriennel – is tervezel közös munkát.
- Mindig szerettem a zenei kihívásokat. Egy indie/alter zenében felnőtt embernek egy totálisan mainstream énekesnővel dolgozni elég bizarr ötlet, legalábbis Magyarországon. Ha összejön, biztosan lesznek „okosok”, akik halálba kritizálnak, de nem érdekel. Szerintem születhet izgalmas és érdekes dolog ebből – persze színtiszta popzene, csak kicsit mégiscsak egy csavarral... Egyelőre egy dalra van igény Zséda részéről, amit kifejezetten neki írtam – meglátjuk mi lesz, ha a lemeze felvételére kerül a sor. Igazából azt gondolom, hogy ha nem jön össze, ő is veszít ezzel a lehetőséggel, legalább annyit, mint én, csak másképp.
- Mit gondolsz a mostani magyar indie színtér helyzetéről, esélyeiről?
- Most nem megyek bele az „indie / nem indie” dologba. Merthogy amennyire ez a mostani szcéna – E.Z. Basic, Hangmás, The Moog stb. stb. – „indie” vagy „alternatív”, úgy az Illés, Metró stb. színtere is ugyanez volt 45 éve, csak „beat” az „indie” helyett. És ugyanígy látom az esélyeinket: a Petőfi Rádió és csomó más médium, meg a fesztiválok segítségével lassan rájöhetnének az emberek, hogy ez is csak popzene... Emellett a „mostról” azt gondolom, bár nem járok Pozsonyba, Zágrábba vagy Varsóba indie bulikra, de igen csinos kis színterünk van, színvonalas és abszolút kompetens zenekarokkal – nem tudom, mecénás kellene, az állam vagy valami más, hogy mi legyünk „a következő Svédország”.... Erre nagyon nagy esélyt látok, csak az infrastruktúra nincs meg egyelőre.
(Az Amber Smith az új album megjelenésének napján, 2008. február 18-án a pécsi Szenes Klubban játszik. Budapesten március 7-én kerül sor a titkos – „Coded” – lemezbemutató koncertre, melynek részletei a zenekar honlapján és Myspace-oldalán olvashatók. Az Amber Smith az Introspective anyagát március második felében egy – több indie zenekarral közös – országos turné keretében is bemutatja.)
próbatermi fotók + interjú: Déri Zsolt
.
- A weimari Kalinkaland kiadónál megjelent rePRINT album egy Ray Bradbury sci-fi művei ihlette konceptlemez, az örök körforgás témakörében, egymáshoz finoman kapcsolódó, néhol egybefonódó számokkal. Elejétől fogva tudtad, hogy ilyen albumot akarsz?
- Nem indult annyira koncepciózusan. Csak amikor az első kört megkeverte Robin Guthrie 2004 őszén, akkor kattantam rá, és kezdtem olyan számokat írni a meglévők mellé, amikből összeállt a koncepció.
- Hogyhogy a Cocteau Twins egykori zeneszerző-gitáros vezérét kérted fel a lemez keverésére?
- Robin Guthrie kontaktját Németh Robitól (a Heaven Street Seven basszusgitárosától – a szerk.) kaptam: kérdezte, hogy kell-e, kérem-e, én meg kértem. Gondoltam, ilyet még úgysem csináltunk, hogy valaki más hozzányúljon a lemezhez. Kiküldtük neki a felvett anyagot, ő ott kinn megkeverte, és visszaküldte. Így ment több körben.
- Mennyire vagy megelégedve a rePRINT hangzásával?
- Százezer százalékig. Bár sokan kritizálják, hogy nem korszerűen szól…
- Hát igen, olyan kilencvenes évek eleji, cipőbámulós, gitárfátylas hangzása lett a legtöbb dalnak.
- Igen, de pont azért szeretem. 2005-ben volt a nagy indie hullám – a Maximo Park, a Kaiser Chiefs feltűnése, a Franz Ferdinand második lemeze, meg igazán addigra ért be az első album is –, az nagyon nagy bumm volt. Reméltem, hogy minket is a hátára vesz ez a hullám, de nem akartam, hogy olyan kritikákat kapjunk, hogy „az Amber Smith már régóta próbálkozik, és most, hogy itt az indie hullám, kijött egy indie gitárlemezzel”.
- Direkt ellene akartál menni az akkori feszes gitárzenéknek?
- Egyrészt igen, másrészt meg azt akartam, hogy ez egy kvázi művészkedős lemez lehessen. Harmadrészt számomra személy szerint érzelmileg – bár tudom, hogy se technikailag, se rocktörténetileg nem az – minden idők legjobb lemeze a második Suede-album, a Dog Man Star. Belebegi egy sajátos hangulat, elejétől végéig működik igazán – tudod, a klasszikus nagylemez, a klasszikus album formátum. Ezt pedig nagyon jól szolgálta ez a lebegős, álmodozós hangzás. Ilyet akartam a rePRINT-re is…
- Úgy tudom, a Suede egykori zeneszerző-gitárosa, az épp az 1994-es Dog Man Star felvételei után kilépett Bernard Butler is szóba jött nálatok az esetleges hangmérnök-producerek között.
- Igen, amikor a Hello Sunt megírtam, gyorsan összedobtunk belőle egy demót, amit el akartam juttatni Bernard Butlernek – hátha megnyerem producernek – , mert nagyon hittem abban a számban. Nem tudom, hogy végül eljutott-e hozzá: a Firestation-kiadófőnök találkozott Edwyn Collinsszal, akinek odaadta, hogy adja tovább Butlernek. Ki tudja, mi lett belőle…
YONDERBOI-KITÉRŐ
- Yonderboi 2005-ös Splendid Isolation albumán te énekelted a Were You Thinking Of Me? című slágerszámot, aminek társszerzője is voltál, a klipben is feltűntél énekesként, ahogy a külföldi tévéfellépéseken és a lemez 2006-2007-es turnéján is részt vettél.
- A vicces az, hogy a Were You Thinking Of Me? a véletlen szüleménye. Yondertől vettem a gitáromat, de amikor elmentem hozzá, eszem ágában sem volt vele együtt zenélni, hiszen nem is ismertem emberileg. Aztán megmutatta a „számot”, ami akkor még csak a groove és a basszusfutam volt... és a többi már történelem (nevet). Kiderült, hogy mindig működik velem az a klasszikus eset, hogy két ember találkozik, szinte véletlenszerűen, és két emberből összejön egy dolog. Nagy megnyugvás volt: „Ezek szerint mégiscsak működik ez, nem tűnt el véglegesen a Joséval való közös munka óta, még tudok ilyet csinálni”. Ez tök más, mint amikor én hozok egy dolgot, és azt kiegészítik a zenekartagok. Ez valami zseniális dolog: adsz egy felet, és bár van elképzelésed a hiányzó feléről, de a másiktól valami teljesen mást kapsz, mert ő inkább másképp gondolja, aztán te arra rákattansz, és kiderül, hogy az úgy még jobb is…
- A Yonderboi-turné mennyiben segített szakmailag?
- Nyilván a siker is számított, hogy velük énekeltem, és a klipet is nyomta az MTV Europe meg egy csomó más csatorna. Művészi szempontból is sokat adott, de nem azért, mint sokan gondolnák – hogy biztos sok professzionális dolgot eltanultam Yondertől –, hanem pont ellenkezőleg: rádöbbentem, hogy a turnén, amikor elvoltunk hetekig, nem éreztem nagyon kényelmesen magam. Hogy mennyire fontos az igazi zenekar dolog, eddig is sejtettem, de akkor a saját bőrömön is megtapasztaltam. Nem éreztem magam rosszul, rengeteg poén, sok röhögés, buli volt, de nem volt meg ugyanaz a közösségi érzésem, mint a saját zenekarommal. Zenei szempontból sem volt semmi zavaró dolog, de egy alkalmi társaságban dolgoztam, melynek a tagjai más ruhát hordanak, más zenét szeretnek, más filmeket néznek… Oké, az Amber Smithben is vannak zenei eltérések. Zoli az ős-rocker, a Led Zeppelint szereti, nem hallgat popzenét, hagyjam békén Pet Shop Boysszal! Oszkár ugye Kraftwerk-rajongó, meg az A Night At The Operát akarja állandóan berakni a Queentől. Bence az olyan művészekre esküszik, mint Jeff Buckley vagy Joan As Police Woman, akiket nem lehet a buszban bealvás nélkül hallgatni… (nevet) Ennek ellenére mégis a beszélgetések horizontja a boroktól a Fábry Zoltán-filmekig tökre átíveli a zenekart. Rohadtul örülök, hogy az Amber Smith-ben vagyok ezekkel az emberekkel együtt. Semmi pénzért nem lennék másik zenekarban.
INTROSPECTIVE (2008)
- Az új lemezen már eltűntek a magas énekhangok, a finomkodás. Markáns célratörő pop-rock dalok vannak, és jól érezni rajtuk azt a poszt-punk/new wave hatást, aminek az előző lemezen még ellene akartál menni. Olyasféle a váltás, mint a Suede-nél a Dog Man Star és az azt követő Coming Up között: markánsabb, dögösebb, masszívabb, szintivel dúsítottabb a megszólalás, eltűntek az érzelgősebb, finomkodós énekmanírok. Közben a Smithstől a Suede érintésével végre eljutottál az ősforrásig, David Bowie-ig is.
- Zoli már ízlelgettette velem David Bowie glam korszakát, aztán a Yonderboi-turné közben nagyon sok Bowie-t hallgattam, és a „berlini trilógia” (az 1976 és ’79 között Brian Eno közreműködésével készült három Bowie-nagylemez, a Low, a ”Heroes” és a Lodger – a szerk.) valahogy nagyon megtalált a hangulatával. Aztán gondoltam, hogy Gary Numant is felfedezem: néhány slágerét persze ismertem, de kíváncsi lettem, vajon milyenek lehetnek az albumai. Előszedtem a Simple Minds legkorábbi, hetvenes évek végi lemezeit is, amiket már vagy 15 éve nem hallgattam és nagy élmény volt újra hallani őket.
- Az új album, az Introspective hallatán feltűnő, hogy ez egy „zenekaribb” lemez, közelebb áll az Amber Smith rockosabb, nyersebb élő megszólalásához.
- Igen, ez sokkal zenekaribb, mint korábban bármi, annak ellenére, hogy persze továbbra is én írtam a dalokat, illetve háromhoz Oszkár hozta a zenét. Egyébként pont az ő egyik szerzeménye, a Simon Says a legjobb példa: Oszkár hozta a szinti-popos demót, aztán amikor a zenekarral felvettük, Bence rátett ilyen Joy Division-ös élő dobokat, meg raktunk hozzá még ezt azt, és végül én énekeltem fel, így a végeredmény egy igazi közös Amber Smith-szám lett.
- Hogyan alakult ki az új hangzás?
- Pont egy éve kezdtük el az egészet: volt ez a David Bowie-, Gary Numan-, korai Simple Minds-kattanásom, próbáltam Korg analóg szintivel játszani, azon komponálni. Mondtam a többieknek, hogy megtaláltam: ez lesz a másik irányvonal, amit akarok! Oszkáron kívül, aki szereti az ilyen zenéket, a többiek először nem értették, miért lenne jó ez.
- Mivel győzted meg őket?
- Azzal, hogy marad a rockos, indie alapállás, az élő dob meg a gitárok. Nem mentünk el sem a szinti-pop, sem a kommerszebb popzene, a kommerszebb hangszerelések irányába. Megmaradt Amber Smith-esnek a dolog: váltottunk is, de közben meg is őriztük a lényegünket, önmagunk maradtunk.
- A keverést ezúttal nem Robin Guthrie végezte, hanem Chris Brown, aki korábban olyan lemezek hangmérnöke volt, mint a Radiohead-féle The Bends vagy a Muse-tól az Origin Of Symmetry, de ő keverte az archív Beatles-felvételeket is az Anthology sorozat számára. Ő hogyan került a képbe?
- Amikor előszedtem a korai Simple Minds-albumaimat, úgy éreztem, hogy az olyan számok, mint a Premonition vagy a Changeling (az 1979-es Real To Real Cacophony nagylemez kulcsdalai – a szerk.) teljesen jól illenek a képbe, szerintem ezek teljesen lefednék az Introspective hangzását. Azt gondoltam, akkoriban a Simple Minds még kis csíra volt, keressük hát meg az akkori producerét! Aztán láttam, hogy azokon a korai lemezeken John Leckie a producer … ajjjaj! (Leckie nagyon híres hangmérnök, aki a hetvenes évek elején a Pink Floyddal és a Beatles-tagokkal is dolgozott, de a fentebb említett Radiohead- és Muse-lemez mellett a Stone Roses első albumának is ő volt a producere – a szerk.) De hát, próba-szerencse! Írtam neki, elküldtem rePRINT-et, mire válaszolt kedvesen, hogy sajnos ezt most nem tudja bevállalni, pláne, hogy a felvételeknél nem tud jelen lenni, de ajánlja maga helyett Chris Brownt, akivel hosszú évek óta együtt dolgozik. Megnéztük Brown oldalát, és láttuk, hogy ilyen pedigrével nem lehet vitába szállni. 2007 januárban feldemóztuk és kiküldtük neki a Select All/Delete All, 1980 és Welcome To CIA számokat, tetszettek neki, a managementünk megállapodott vele, én kiutaztam Londonba, találkoztunk nála, teáztunk és közben elmondtam neki mi a vízióm – ennyi.
DALRÓL DALRA
- Akkor most menjünk végig egyenként az új album számain, és mindegyikről mondj néhány mondatot! A címadó nyitódal, a 2007 végén kislemezen is megjelent Introspective például elég apokaliptikus.
- A rePRINT arról szólt, hogy felesleges apokaliptikusnak lenni, mert már megvolt az apokalipszis: most már az van, ami utána lett. De ennek ellenére, akinek vannak érzései, az nem tud nem apokaliptikus lenni. Látom azt, hogy rohad a világ, nem tudok arról írni, hogy „na jó, ezt már megírták, inkább arról írok, milyen filmet néztem meg legutóbb”. A szövegek miatt (is) lett Introspective az album címe, mert míg a rePRINT egy kvázi konceptlemez volt, elfolyós hangzással, ez most egy ilyen önelemző, önmarcangoló anyag. Az album kábé 80 százalékát Dortmundban írtam meg, egy olyan városban, ami szürke, ipari, semmi nem történik, esik az eső, nyomasztó... Így gyakorlatilag kényszerítve voltam, hogy otthon a lakásban, a családi izolációmban üljek és dalokat írjak. A berlini Bowie-lemezek meg abszolút tökéletes aláfestő zenék voltak ahhoz a városhoz.
- Az ezután következő 1980 című dal is sötét képet fest, de a múltról. Kicsit ki is lóg az albumról, mert zeneileg még a rePRINT-hez áll közelebb, főleg, hogy már a rePRINT lemezbemutatóján is játszottátok.
- Igen, ez az első dal, ami a lemezhez megszületett, még 2006 elején, és az első dal életemben, aminek előbb volt meg témája, és csak utána jött a zenéje. Néha dumáltunk turnébuszban régen, hogy 1980 milyen dark év volt: Brezsnyev bekeményítése (a hidegborús enyhülés időszakának Afganisztán megtámadás vetett véget – a szerk.), Reagan elnökké választása, A Birodalom visszavág, három jelentős rocksztár – John Lennon, Ian Curtis és Bon Scott – halála…
- A Coded az egyik legjobb szám, nagyon slágeres.
- A következő rádiós kislemez is ez lesz! Ez is viszonylag korai dal, de szintivel, így jól illeszkedik az album zenei vonalába – kicsit Gary Numan-es is lett a refrén. Szövegileg az a lényege, hogy ha az ember úgy ír dalt, mint én – úgy, hogy a legbelsőbb dolgait is megírja –, akkor azt kódolva teszi, és a rajongók, akik úgy érzik, hogy egy-egy dalszövegsor szíven találja őket, nem is sejtik, hogy az előadó abban a bizonyos sorban kódolva valami egész mást mondott el, akár azt, hogy 15 éves korában megölt egy embert.
- Öltél embert 15 éves korodban?
- Nem, nem tettem ilyet.
- A szövegben elhangzik egy utalás 2023-ra. Mi lesz akkor? Oda mit kódoltál?
- Azt az évszámot csak a rím miatt írtam.
- De a My Final Plea című zárószámban meg ott van az a sor, hogy „16 év múlva”, ami a dal 2007-es felvételétől számítva szintén 2023-ban lesz.
- Hát igen, ezt én is csak utólag vettem észre, de tökre véletlen.
- Lehet, hogy kódolva írtál valamit…
- …amit még én sem tudok. Igen, lehet.
- A Select All/Delete Allban nagyon jól működik Oszkárral az énekhangotok ütköztetése.
- Ez Oszkár dala, én csak a szöveget írtam. Sokat szenvedtünk vele, míg végül szintivel ez is megszólalt valahogy. Mindhárom számban, aminek a zenéjét Oszkár hozta, a cím már adott volt, csak az volt meg, és valami klasszikus, szerelmes, csalódós, tipikus negatív dalszöveg kellett köré.
- A Brazil című szám az album kakukktojása, de az Amber Smith teljes eddigi diszkográfiájáé is: fehér funk, de nem csak a hideg art-rockos Bowie-verzió, hanem a Roxy Musictól tanuló Duran Duran pózolása is.
- Ez az én „lodgeres” számom: az ének tisztára olyan, meg a közepén az a „anti-szóló” is, amit játszom – ilyenekkel tele van a Lodger meg a Scary Monsters is (David Bowie 1979-es és 1980-as albumai – a szerk.). Nézegettem is előtte a neten, hogyan vették fel Bowie-ék a berlini lemezeket, milyen stúdiótechnikát használtak hozzá – az volt az egyik trükk, hogy messzebbről kell énekelni a mikrofonba… A refrénre meg azért vagyok büszke, mert ez mutatja, hogy igazi zenekar vagyunk. Ha rajtam múlik, 100 százalékosan 1979-es Bowie-szám lett volna, de a próbákon belekerült ez a Duran Duran-feeling, és amikor észrevettük, hogy ez a lüktetés tisztára korai Duran, Zoli elkezdte azt az Andy Taylor-os szólót, amit végigröhögtünk, és utána azt mondtuk, „bassza meg, játsszunk rá, és legyen benne még szaxofonszóló is!” Na erről például álmodni sem mertem volna – még egy éve sem –, hogy Amber Smith-lemezen szaxofon... brrrrr! A szaxofonszólót Dani (Sívó Dániel) nyomja a Panic Radióból.
- A Brazil cím kacsint is a Rio című Duran Duran-slágerre.
- Az utolsó pillanatban lett ez a címe, a szövegben végül is szóba kerül Brazília.
- A Hectic egy instrumentális szám, szintén erősen David Bowie-s.
- Igen, még ez is a Bowie-blokk, ez a szám az én Low parafrázisom. De ha akarjuk, van benne Kraftwerk is, ami Oszi nagy kedvence, és én is most fedeztem fel magamnak a Die Mensch Maschine albumot (a legendás düsseldorfi szintetizátorzenekar 1978-as nagylemeze, mely angol nyelvű verziójában The Man-Machine címen ismert – a szerk.).
- Nem ez az első instrumentális Amber Smith-szám, volt már ilyen: a Belfast, ami az Olcsó EP-n és a My Little Servant albumon hallható.
- Igen, meg a rePRINT-re is került egy olyan, amiben csak egyetlen sornyi ének volt.
- Azért került ez a kis instrumentális tétel pont az album közepe, mert itt a lemez fordulópontja?
- Igen. Akik az Amber Smith-t hallgatják, azok kábé 80 százalékának talán már nem mond semmit sem a bakelit, sem a kazetta, de én még mindig észreveszem, hogy egy csomó előadó úgy szerkeszt lemezt, hogy legyen A- meg B-oldala – a képzeletbeli félidő fontos a szerkezet szempontjából. A Hectic az A-oldal vége, mert a Treading Water az már a második résznek az eleje.
- A Treading Water elég borús, melankolius szám az előző Bowie-blokk poénkodása után.
- Személy szerint erre vagyok a legbüszkébb, nagyon szeretem, mert igazi Amber Smith-szám. Lehet mondani rá, hogy Gary Numan-es, meg Depeche Mode-os, ami igaz is, de közben meg egyik sem igazán, inkább sajátos hangulata van. Ez is „megnyílós” dal, magánéleti dolgokra visszavezethető. Volt pár gáz dolog, ami történt velem, és ez a nagyon mély depressziós szám jött ki belőlem.
- A következő számban, a Welcome To CIA-ben Oszkár énekel.
- Ezt szintén Oszkár hozta, az volt az első. Kicsit szentimentális, de belefér. Lassú szám amúgy sincs a lemezen. Amikor Oszkár még csak kamu angol szöveggel énekelte, a “welcome to CIA” sor már akkor is benne volt, és azon mindig röhögtünk, így végül az lett a címe is. A szöveget próbáltam Oszkár karakterére írni.
- A kétharmada táján van benne egy hideglelős „óóóóó” kórusbetét is.
- Igen, a Birodalmi Kórus, tudod, mintha A Birodalom visszavágból lenne! Ez Oszkár ötlete volt.
- A Simon Says a leginkább elektro-pop darab a lemezen.
- Ez a harmadik Oszkár-szerzemény. Először B-oldalas számnak szántam, de amikor felvettük, rohadtul megtetszett, most már ez egyik kedvencem, és nagyon passzol is a lemez hangulatához.
- Elég robotikus a ritmusa.
- Igen, kicsit Joy Division-ös a dob. Eredetileg, demo formájában olyan GM49-es, KFT-s, korai Depeche Mode-os hangulatú szinti-pop volt.
- A Father a legszemélyesebb szerzeményed a lemezen.
- A címből kiderül, mi ez. Elég banális és nyilvánvaló, amikor zenészek halott rokonokról írnak, de hát nekünk ez maradt, ha van feldolgoznivalónk az életben.
- Zeneileg ez is inkább a rePRINT-hez áll közel.
- Kicsit korábban születetett, mint a többi dal, 2006 őszén, és gitáron írtam. Zeneileg sok mindent nem tudok róla mondani.
- És ezzel el is jutottunk a záródalhoz, a lemez végét már címével is jelző My Final Plea-hez.
- Na, ez a Depeche Mode-os, mint állat, de nem baj! Nem mondom, hogy nem vagyok vele tisztában, de legalább az Interpol-dolgot el lehet felejteni velünk kapcsolatban…
- Azért ez valamennyire „interpolos” is.
- Lehet, de sokkal előbb kéne mondani, Bowie-t, Gary Numant, a Depeche Mode-t és számos más zenekart. Amennyire interpolos, annyira smithses is akár. Mindenestre ez a szám a közös kedvencünk, mindannyiunk közös kedvence.
TERVEK, ESÉLYEK
- Hogyhogy egy litván lemezcéghez, az M.P.3 International kiadóhoz szerződtetek ezzel az albummal? Miért nem inkább megint egy német vagy még nyugatabbi céghez?
- Tárgyaltunk más német kiadókkal is, de mi szeretünk a magunk urai lenni. Ahhoz szerződünk, akinél azt látjuk, a leginkább biztosítva lesz, hogy ugyanazt szeretnénk. A litvánokkal Svédországban találkoztunk 2007 nyarán, összebarátkoztunk, kiderült, hogy szeretnek minket és hasonlóan gondolkodunk – ami pedig az üzletet illeti, verhetetlen ajánlatot tettek, így nem sokat gondolkodtunk. Ennek ellenére Németországban ugyanúgy meg fog jelenni a lemez, ahogy a korábbiak, és talán a japán terjesztés is összejön, ahogy a My Little Servant esetében.
- Magyarország és Németország között ingázol, német feleséged van, angolul énekelsz, litván lemezkiadóval szerződtél. Mennyire jellemez a világpolgár vagy européer mentalitás?
- Nem tudom, mi a hivatalos definíciója a világpolgárnak. Nekem egészen egyszerűen így alakult. Nem terveztem, hogy 25 éves korom után minden erőmmel elhúzzak innen... Ennek ellenére, 2002 óta, mióta az Amber Smith-szel – majd aztán 2006-2007-ben Yonderboi-jal is – rengeteget utaztam Európán belül, kissé összeszűkült a kontinens. A vicces az, hogy amikor Oszkár 2007 tavaszán még Szegeden lakott, és onnan járt próbákra, koncertekre, lemezfelvételekre, én már Dortmundban laktam, és amíg neki három óra volt a vonat Budapestre, én repülővel 1 óra 10 perc alatt itt voltam.
- Mik a nagy terveid 2008-ra?
- Meglepő, hogy zenei vonatkozásúak? A többiekkel együtt szeretném, hogy sikeres legyen az Introspective, mert szerintünk jó, és sok munkát fektettünk bele – talán még mindig túl idealista vagyok, de szerintem a zenehallgatóknak átjön, ha valaki beleadja mindenét egy anyagba. Aztán a Yonderboi-kollaboráció óta bizsergek, hogy másokkal írjak közösen dalokat – ezt nem éreztem a Fanzine óta, nagyon jó érzés.
- Lesz-e még esetleg újabb közös munkád Yonderboi-jal?
- Nem tudom, nem kizárt. Semmit sem zárok már ki. Tudom, hogy elkezdett dolgozni az új lemezén, de még nagyon az elején jár. Ha úgy kell lennie, lesz közös dal, ha nem, nem.
- Nem titok, hogy Zsédával – Zsédenyi Adriennel – is tervezel közös munkát.
- Mindig szerettem a zenei kihívásokat. Egy indie/alter zenében felnőtt embernek egy totálisan mainstream énekesnővel dolgozni elég bizarr ötlet, legalábbis Magyarországon. Ha összejön, biztosan lesznek „okosok”, akik halálba kritizálnak, de nem érdekel. Szerintem születhet izgalmas és érdekes dolog ebből – persze színtiszta popzene, csak kicsit mégiscsak egy csavarral... Egyelőre egy dalra van igény Zséda részéről, amit kifejezetten neki írtam – meglátjuk mi lesz, ha a lemeze felvételére kerül a sor. Igazából azt gondolom, hogy ha nem jön össze, ő is veszít ezzel a lehetőséggel, legalább annyit, mint én, csak másképp.
- Mit gondolsz a mostani magyar indie színtér helyzetéről, esélyeiről?
- Most nem megyek bele az „indie / nem indie” dologba. Merthogy amennyire ez a mostani szcéna – E.Z. Basic, Hangmás, The Moog stb. stb. – „indie” vagy „alternatív”, úgy az Illés, Metró stb. színtere is ugyanez volt 45 éve, csak „beat” az „indie” helyett. És ugyanígy látom az esélyeinket: a Petőfi Rádió és csomó más médium, meg a fesztiválok segítségével lassan rájöhetnének az emberek, hogy ez is csak popzene... Emellett a „mostról” azt gondolom, bár nem járok Pozsonyba, Zágrábba vagy Varsóba indie bulikra, de igen csinos kis színterünk van, színvonalas és abszolút kompetens zenekarokkal – nem tudom, mecénás kellene, az állam vagy valami más, hogy mi legyünk „a következő Svédország”.... Erre nagyon nagy esélyt látok, csak az infrastruktúra nincs meg egyelőre.
(Az Amber Smith az új album megjelenésének napján, 2008. február 18-án a pécsi Szenes Klubban játszik. Budapesten március 7-én kerül sor a titkos – „Coded” – lemezbemutató koncertre, melynek részletei a zenekar honlapján és Myspace-oldalán olvashatók. Az Amber Smith az Introspective anyagát március második felében egy – több indie zenekarral közös – országos turné keretében is bemutatja.)
próbatermi fotók + interjú: Déri Zsolt
.
Június 1. és 3. között harmadik alkalommal kóstolható immáron már több mint 100 féle üveges és közel 35 féle csapolt belga sör a Vajdahunyad várában.
Június 1-3. között egy különleges, királyi lakomának bárki részese lehet a Budavári Libamájfesztiválon.
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek