Míg a Beyond Good And Evil az Cult legsikeresebb és legmonumentálisabb lemezének, az 1989-es Sonic Temple-nek a világához kívánt visszakanyarodni (annak mainstream sztárproducerével, Bob Rockkal), a csupán 41 perben tíz számot felvonultató Born Into This jóval puritánabb munka, feszesebb és frissebb is (a remek producer, a Killing Joke-ban elhíresült Youth legutóbb a Primal Screamnek segített hasonló eredményt elérni a Riot City Blues albumon). A rocktörténeti utalásokkal játszó címadó nyitódal groove-ja rögtön az 1992-es The Witch stílusváltó kísérletét juttatja eszünkbe, a Diamonds programozott alapokkal indul, aztán a Dirty Little Rockstar című hatásos kislemezdal közepébe indusztriál torzítások kerülnek (ez utóbbi számhoz a metsző gitárriff az Undercover Of The Night című Rolling Stones-slágerből lett koppintva, ahogy például két évtizeddel korábban a Love Removal Machine is a Start Me Upra épült). Astbury és Duffy szerencsére nem esnek át a ló túlsó oldalára, mint az 1994-es címnélküli album modernkedése esetében történt, az említett példák ugyanis inkább csak színezik az összképet, és a Cult lényege továbbra is a bika énekhang meg a bazi riffek nyerő kombinációja marad. Ahogy a 2006-os és 2007-es magyarországi koncerteken, a lemezen is Billy Duffy viszi el a hátán a produkciót, frappáns hard rockot rak a frontember alá (a rimusszekciót ezúttal John Tempesta dobos és a már az előző albumon is közreműködő Chris Wyse basszusgitáros képezi – ez utóbbi egész hangsúlyos a hangzásban, amiben a producer Youth basszista múltjának is lehet szerepe). Ian Astbury a vagány felütés után a lemez második felében, a lassú Holy Mountaintől kezdve egyre inkább sodródik a misztikum felé (Illuminated, Tiger In The Sun, Savages), de a stúdióban most is képes méltó énekteljesítményt nyújtani, így végül az album nem okoz csalódást, működőképes, tiszteletre méltó munka, volt értelme megcsinálni. 
 
Ha a Born Into Thisből a rózsaszín borítós szimpla verzió helyett a fekete papírtokos dupla kiadást, a Savage Editiont választjuk, annak 23 perces bónusz-CD-jén az album számai közül kettőt demó, egyet pedig hosszabb változatban is hallhatunk, sőt két további szerzeményt is kapunk (a Stand Alone nem nagy szám, de a War Pony Destroyer hülye címe ellenére is figyelemre méltó darab).