A litván M.P.3 International kiadónál megjelenő negyedik Amber Smith-album simán hozza ugyanazt a magas, nemzetközi színvonalat, mint német kiadású elődje, sőt az előző lemez felvételei óta – amint az elmúlt évek koncertjein is tapasztalhattuk – még markánsabb, erőteljesebb lett a zenekar megszólalása és még slágeresebbek lettek a dalok. A 49 percben 11 számot felsorakoztató anyag fő újdonságát egyrészt az jelenti, hogy a már a 2003-as My Little Servant album idején is felbukkant szintihangok ezúttal a lemez teljes hosszában hangsúlyosan és szervesen illeszkednek a dalok textúrájába – a gitáros-énekes Poniklo Imre egy ósdi Korg billentyűit is koptatta a komponálásnál. A másik ezzel összefüggő újdonság pedig az, hogy időközben a zenekarvezető-dalszerző-frontember fő ihletforrása a hetvenes évek végének artisztikus new wave-je lett, és ezt sikerült is ügyesen beemelnie az eddigi Amber Smith-hangzásba. 
 
Markánsan David Bowie – Brian Enóval közös – berlini trilógiája (Low, ”Heroes”, Lodger) és nyolcvanas évek eleji újhullámos periódusa (Scary Monsters, Let’s Dance), valamint az artisztikusabb szintis new wave, elsősorban Gary Numan és az ő Tubeway Army nevű zenekara érezhető a hatások között. Az további pozitívum, hogy takarékos a szintetizátorok használata, így megszólalásuk végig izgalmas marad. A hangzás kialakításban Poniklóék az egykori Cocteau Twins-főnök Robin Guthrie helyett ezúttal egy másik brit hangmérnökkel, a dalközpontúbb zenei világban, többek között Radiohead-, Starsailor- és Muse-lemezeken is dolgozó Chris Brownnal kollaboráltak – a zajfüggönyözés helyett itt jóval poposabb megoldások érvényesülnek. A dalok a korábbiaknál is karakteresebbek, fülbemászóbbak, az előző album fátyolos hangzású szerzeményeihez képest sokkal koncentráltabbak – az Amber Smith esetében stílszerűnek számító analógiával élve körülbelül olyasféle a változás a rePRINT és az Introspective között, mint annak idején a Dog Man Star és Coming Up című Suede-lemezek között. A korábbi koncepciózusság pedig helyett ezúttal inkább direktség és a személyesség uralkodik. 
 
Az szintén említésre méltó, hogy Ács Oszkár basszusgitáros-vokalista – aki a magyar indie-előfutár Időrablók zenekar frontembereként már az előző évtizedben is bizonyított dalszerzőként – az új albumra három dalt is hozott (ezekben a szövegírást továbbra is Poniklóra hagyta), sőt közülük a legepikusabbat, a Welcome To CIA-t ő maga énekli el (ezt a lemezen némi utca- és motorzaj keretezi és különíti el a zenekarvezető által énekelt számoktól). Közös vokáljaik során a két énekes hangja remekül egészíti ki egymást, ahogy az Amber Smith tagsága (Poniklo és Ács mellett Bátor Bence dobos és a Trousers éléről is ismert Kőváry Zoltán gitáros) a hangszeres összmunkát tekintve is kiválóan működik.  
 
A nyitó kislemez- és klipdal, a címadó Introspective tökéletes felütés apokaliptikus szövegével, vartyogó szintijeivel, vibráló ritmusával, éles effektejeivel és gitárszólójával, a folytatás pedig izgalmasan járja körbe a mindvégig uralkodó cinkosan komoly, egyszerre retro és retrofuturisztikus, erősen magával ragadó hangulatot. A szövegével David Bowie 1980-as Ashes To Ashes számára is kacsintó 1980 című dalt a darkos gitártémák és a diszkós sulykolás juttatják célba, a Coded a megidézett korszak úttörőit (a már említett Tubeway Army mellett a nagyon korai Ultravoxot és Simple Mindsot) juttathatja a hallgató eszébe, a szimpla és direkten slágeres Select All/Delete All estében pedig a refrén is minimalista, mégis nagyon hatásos (itt a zene Ács Oszkár szerzeménye). A lemez közepe egyértelműen Bowie-é és az ő berlini periódusáé: a funkos refrénű Brazilban még szaxofon is szerepel (az indie rokon Panic Radióból ismert Sívó Dániel szólaltatja meg), az instrumentális Hectic pedig lényegében az 1977-es Low album nyitószámának, a Speed Of Life-nak az „amberesítése”. Később egymás után következik két Ács-szerzemény, a nagy példakép Morrissey és a Smiths mellett némileg egy másik manchesteri zenekart, a Jamest is felidéző Welcome To CIA és a Simon Says slágeres elekto-popja, de ezek mellett az album második fele – Poniklo szövegeinek tekintetében is – egyre személyesebb hangvételűvé válik, a Father például kifejezetten kitárulkozó. A lemez egyik csúcspontjának számító Treading Water pedig arra is kitűnő példa, hogy a zenekar milyen ügyesen idéz, és teszi idézete tárgyát sajátjává: a dal úgy adja vissza a Joy Division-féle Closer hangulatát, hogy még csak véletlenül sem az Interpol jut róla az eszünkben. A záró My Final Plea-ben aztán már persze eszünkbe jut az is, és az is jó. 
 
Az Introspective az eddigi legjobb magyar indie lemez. 
 
 
(Az Amber Smith a CD megjelenésének napján, 2008. február 18-án a pécsi Szenes Klubban játszik. Budapesten március 7-én kerül sor az album titkos – „Coded” – lemezbemutató koncertjére, melynek részletei a zenekar honlapján és Myspace-oldalán olvashatók. Az Amber Smith az Introspective anyagát március második felében egy több zenekarral közös országos turné keretében is bemutatja.)