A Podmaniczky utcában már vagy tíz éve működik a Demmers, első kisujj-eltartós, gőzbe révedő teázásom is ide köthető. Azóta már másképp teázom – hétköznapossá vált a cserjeünnep. A Demmers azonban mit sem változott. A londoni kalapbolt portáját idéző ajtón belépve rögtön otthon érzem magam. A csinos pultoskisasszonyok ugyanolyan kedvesen, mosolyogva üdvözölnek, felpillantva hatalmas teásdobozokból, s mintha ugyanaz a kissé atmoszféra jellegű, de mindenképpen kellemes tangóharmonika-muzsika szólna most  is, mint hajdanán. A galéria hátsó zugában húzom meg magam nosztalgiázni.

A falakon a régi, mindenhonnan összehordott tea utalások, plakátok, képeslapok, reklámok függnek, s csak egy viszonylag új szeglete van a helynek: egy hajókapitányi fülkére emlékeztető, mezítlábas

szeparé. A kínálat sem módosult sokat, bár az érződik, hogy az igények növekedésével a Demmers is próbált új különlegességeket behozni a mindenhol kapható assamok, rooibushok, oolongok mellé. Ilyenkor egy teaház két irányba mehet el, s a Demmers lépett erre is, arra is egy kicsit: a vaníliás kifli, a fűszeres alma és a marcipán teakeverékek gejl lápvilága és az egzotikusabb nepáli, japán és kínai főzetek felé.

Én az utóbbi vonalból választok egy Golden Nepalt (510 Ft), s mellé roquefort krémes pirítóst (480 Ft). A Demmersnek elnézem, hogy némiképp szedett-vedett készletben kínálják a teát s a hozzávalókat, a finom roquefort krém pedig végleg megenyhít. Otthonosan szürcsölgetek a meggybordó galérián, s figyelem az oly ismerős, ofőkről és dogákról szóló diákcsevelyt. Itt tényleg alig változott valami az évek alatt. Más kérdés, hogy azóta jó pár hasonló hely nyílt Budapesten, mely simán hozza ezt a szintet és hangulatot. De a tradíciókhoz maradjunk hűek, kérem! Olyan kevés dologhoz ragaszkodhatunk manapság.