Ne kerteljünk: a West-Midlands megyei Conventry agglomerációjából származó Enemy egy kerek három évtizeddel ezelőtt berobbant brit trió, az akkoriban szintén 19 éves Paul Weller vezette Jam receptjét követi (az énekstílus és a power trio energikussága mellett például ott van még az album akusztikus gitáros címadó dala is, mely nyilván a Jam-féle That’s Entertainment mintájára íródott). Emellett – talán a családi lemezgyűjteményeknek köszönhetően – felbukkannak náluk egyéb nyomelemek is nyolcvanas évek első feléből (The Clash, U2, The Smiths stb.), miközben zenei attitűdben visszaköszön a korai Oasis (első klipjükben a manchesteri zenekar egyik alapítója, Bonehead is szerepelt, míg egy másik kislemezdaluk felvételénél Gallagherék kilencvenes évekbeli producere, Owen Morris segített be), a korai Stereophonics (Kelly Jonesék turnéra is vitték őket, akárcsak a másik walesi sikertrió, a Manic Street Preachers), és persze aktuális párhuzamnak ott az Arctic Monkeys is. A sheffieldi kvartetthez képest persze Tom Clarke gitáros-énekes, Andy Hopkins basszista-vokalista és Liam Watts dobos persze jóval egyszerűbb zenei struktúrákban gondolkoznak, és egyszerű szövegű versszakaikból sem írnak eleget egy dalba, inkább ismételgetik őket, de a kül/kisvárosi proletárifjúság frusztrációjához, ami ebből a lemezből árad, jobban is áll ez a primkó minimalizmus (meg az, ha nincs olyan ügyes slágerburkolattal bevonva, mint a Hard-Fi hasonló világból tudósító Stars Of CCTV-je volt, meg az, ha nincs menekvés a pszichedéliába, mint a tőlük húsz mérföldre élő Kasabian-tagoknál).
 
Mert hát ez a lemez arról a félelemről szól, ami a lemezborítón egy vasútállomás járatjelző táblájáról ordít az ifjú vásárlókra: azokban a mocskos kis városokban fogják leélni az életüket, és ott is fognak megdögleni, nincs menekvés! Elég ha csak a 2007-es kislemezslágerek címét soroljuk fel: Nem oké, El innen!, Elegem van, Nem vagy ezzel egyedül, Ezekben a városokban fogunk élni és meghalni... Mellettük az albumon további hasonló dalcímek: Agresszivitás, Nyomás… A vécékből kétségbeesés bűze árad, reggelente csörög a vekker, az emberek rabszolgaként robotolnak, közben leépítésektől meg a munkanélküliségtől rettegnek, kocsmáznak és tévéznek, a tizenévesek randalíroznak, drogot tolnak, esetleg már babakocsit. Csupán a lemez vége felé csillan fel némi humor, az is főleg szexuális jellegű, ahogy tizenéves srácoktól várható (Technodanceaphobic, 40 Days And 40 Nights), majd a harmincadik perc után eljutunk zárásként az album két lassabb számhoz, a változás lehetőségét felvillantó/megkérdőjelező This Songhoz és a kedves Happy Birthday Jane-hez, de akkor már késő, mert inkább vissza akarunk ugrani a dühösen zakatoló, frusztáltan csapkodó, primkón slágeres dalokhoz – azoktól tényleg nincs menekvés.