A UK garage színtérből kinövő, garage-et, hiphopot, drum ’n’ basst, dancehallt, electrót keverő nagyvárosi – vagy akár mondhatjuk azt is, hogy londoni – grime stílus képviselői 2007-ben újra nagy elánnal nekiveselkedtek (igazi virágkorát azonban továbbra is a másik, garage-ból kifejlődött alműfaj, a dubstep éli). A grime vezéregyéniségei, Dizzee Rascal és Wiley egyszerre jelentették meg harmadik nagylemezüket (Wiley-é a Playtime Is Over címet kapta), a jelentősebb előadók közül új anyaggal jelentkezett még az egykor mindkét főkolompost soraiban tudó Roll Deep kollektíva (a Rules And Regulations albumon már csak Wiley szerepel, Dizzee nem), továbbá az indie körökben is favorizált Lethal Bizzle (Back To Bizznizz), az új kiadványával visszaesést nyújtó Kano (London Town), Ms. Dynamite 2006-ban nagy meglepetésre MOBO-díjat nyerő öccse, Akala (Freedom Lasso) és a Mike Skinner által felfedezett Mitchell Brothers duó is (Dressed For The Occasion). A már 2006-ban feltűnést keltő, grime-ot indie-vel keresztező grindie zenekarok (Why Lout?, Hadouken!) berobbanása viszont, úgy tűnik, legkorábban csak a 2008-as évben, nagylemezeik megjelenésekor lehet majd esedékes. A nemrég színészként is bemutatkozott Dizzee Rascal szintén haverkodott indie sztárokkal, de a Maths + English a grime-katyvasznál és az említett előadók közreműködéseinél is sokszínűbb összképet mutat. 
 
A második és a harmadik lemez között eltelt majdnem három évben Dizzee újraindította saját lemezcégét (igaz, a Dirtee Stank kiadónál nem volt túl nagy mozgolódás a néhány szerződetett előadó körül), továbbá kiadott egy listákon gyengén szereplő albumközi kislemezt (Off 2 Work). A címével a zeneszerzésre (matek) és a szövegírásra (angol irodalom) utaló új korong viszont egészen slágeres szerzemények kollekciója (ha tetszik sikeres érettségi), nem véletlen, hogy az eddigi három albumból ez jutott a legmagasabbra az eladási listákon.  
 
Mit is tehetne egy még mindig csak 22 éves suhanc, miután ilyen fiatalon letudta a maga forradalmát, és a szakma szinte minden ága leborult már nagysága előtt? Készít egy olyan albumot, amin továbbra is kellően innovatívak a zenei részek, de gyorsabban ható megoldásaival mégis könnyebben eljuttathatja üzenetét azokba a fülekbe, amelyek eddig füldugóval védekeztek az ijesztően nyers, minimalista és újszerű hangzuhatagok ellen. A trükk valahol ott rejtőzik, hogy a már megfogott hívek sem károsodtak az átváltási folyamatban – ez esetben még szó sincs kommercializálódásról (olyannyira nincs, hogy a túl „poposra” sikeredett Joss Stone-közreműködést Dizzee egyszerűen lehagyta a lemezről). Apró, Amerika irányába tett lépésekről viszont szó van: vendégszerepel egy aktuális underground rap duó, az UGK (cserébe Rascal is a duó 2007-es albumán), a kislemezre is kimásolt Pussyole (Oldskool) egyenesen a nyolcvanas évek végének tipikus party-rapjeit idézi (konkrétan egy Rob Base And DJ E-Z Rock-slágerből, az It Takes Two-ból hangmintáz), és a durva akcentus is finomodott, persze úgy, hogy közben az egyedi reppelési stílus is megmaradt, arról nem is beszélve, hogy továbbra is az egyik legjobb MC-ről beszélünk! A vendégénekesként Lily Allent szerepeltető szám, a ska-pop beütésű Wanna Be Alan Parker 1976-os gyerekfilmjének, a Bugsy Malone című musicalnek egy idézetével kacsint a gengszter-toposzok felé, az Alex Turner énekes refrénjét használó Temptation pedig már ismerős lehet az Arctic Monkeys-féle Brianstorm kislemez B-oldaláról (ott Temptation Greets You Like Your Naughty Friend volt a címe), de ide grindie-verzió került belőle. 
 
Akár a táncterek felé nyitó további dalokról (Flex, Bubbles, Da Feelin’), akár az ifjú rapper filozofikusabb énjét előtérbe helyező, erőszakról, rasszizmusról, szociális egyenlőségről/egyenlőtlenségről és igazságról/igazságtalanságról elmélkedő, bizonytalanság és önteltség között őrlődő, a hírnév árát minden összefüggésben kibeszélő szerzeményekről van szó (Paranoid, Excuse Me Please, Hardback, U Can’t Tell Me Nuffin’), Dizzee Rascal nem téveszti szem elől álmait, és így bizony mindenkori céljait is jó arányban éri el.