Akárcsak a Rolling Stones esetében, Claptonnál is demokratikusan, a kiadók szerint oszlik ketté az időrendben haladó anyag, azonban ez itt nem túl szerencsés megoldás. Az úttörő zenekarokban, szupergruppokban, sikeres kezdeti szólólemezekben bővelkedő első fejezet (mely többnyire a ma már Universalhoz kapcsolódó Polydor kiadónál zajlott 1981-ig) és a utóbbi kilenc – többségében inkább unalmas – stúdiólemezt, a nagyon sikeres Unplugged koncertfelvételt, filmzenéket és másokkal közös anyagokat tartalmazó második periódus (mely a Warner szárnyai alá tartozó Reprise cégnél kezdődött 1983-ban) nem tartozik egy súlycsoportba. 
 
Mr. Slowhand sikerekben gazdag, szenvedélybetegségekkel, botrányokkal gazdagon tarkított, és tragédiákkal is gyakran sújtott élete önéletrajz formájában különösen izgalmas olvasmány (összevetve első felesége, Pattie Boyd szintén nemrégiben megjelent önéletírásával pláne az), és remélhetőleg hamarosan olvasható lesz magyarul is. A könyvvel egy napon megjelent életműösszegző válogatás azonban a belső titkok ismerete nélkül is világosan mutatja, hogy Clapton ugyan énekesnek sem utolsó, dalszerzőként is akadnak remek pillanatai, de igazából ő az elektromos gitár egyik legnagyobb élő szólistája, a hangszer egyik legszenvedélyesebb megszólaltatója.  
 
A gitáros korai, blues alapú rock’n’roll és rhythm & blues zenekarai (The Yardbirds, John Mayall & The Bluesbreakers) közül egyiktől sem szerepel semmi a válogatáson, holott legendája alapját még ezekben a formációkban alapozta meg. A gyűjtemény az első, már általa összetrombitált szupergruppal, a pszichedélia felé kalandozó fúziós Cream trióval kezdődik. Az összeállítás egyetlen ritkasága is ide kötődik: az 1969-es Crossroads kislemezdal az 1997-es Those Were The Days című Cream-díszdobozban publikált koncertverzióban hallható. A legendás trió számai után a rövid életű Blind Faith és Derek & The Dominos formációk egy, illetve két dallal szerepelnek az első korongon, a 80 perc maradékát pedig a sikeres hetvenes évekbeli szólódalok teszik ki, remekül megválasztott feldolgozások (I Shot The Sheriff, Knockin’ On Heaven’s Door, After Midnight, Cocaine) és a korszak Clapton-lemezeit jól reprezentáló lassabb, akusztikusabb, rockot pop, country, reggae, blues és funk hatásokkal keresztező szerzemények. Ez utóbbiak közül a legjobb pillanat az 1977-es sikerlemezről, a Slowhand albumról származó Wonderful Tonight, mely – akárcsak a szerelmes dalok legjobbjai közé sorolt 1970-es Layla – az említett Pattie Boydnak szól. 
 
A második korong a meglehetősen anakronisztikus nyolcvanas évek közepi és végi felvételekkel kezdődik – tagadhatatlan az erőltetettség abban, ahogy Eric Clapton igyekezett felszínen maradni. Aztán a kilencvenes évek elején Tears In Heaven című dala (melyben tragikus körülmények között, négyévesen elhunyt kisfiának állított emléket, és eredetileg a Rush című drogkrimi filmzenelemezén jelentetett meg), valamint Unplugged albuma újra reflektorfénybe állította (ez utóbbi az MTV sorozatának legsikeresebb lemeze lett több mint tízmillió eladott példánnyal). Ezután egy sikeres blues feldolgozásalbum következett (From The Cradle), majd szolid sikerű saját lemezek, így nem is olyan meglepő, hogy a 2001-es Reptile-ról és a 2005-ös Back Home-ról nem szerepel itt semmi, és inkább másokkal, B.B. Kinggel, JJ Cale-lel közös laza munkáiból (The Road To Escondido), valamint Robert Johnson-átiratokat tartalmazó remek korongjairól (Me And Mr. Johnson, Sessions For Robert J) szemezgettek a szerkesztők. Ugyan az 1996-os Phenomenon című Travolta-filmből származó betétdal, a sztárproducer Babyface-szel készült Change The World helyet kapott itt, azonban a Halálos fegyver 3-ból a Stinggel közösen írt és rögzített It’s a Probably Me-t jogosan hiányolhatjuk: nagy sláger volt és még helyet is lehetett volna szorítani neki a 76 perces második lemezen.