El kell mondanom, ez az Interpol-fellépés kétszeresen is fontos volt számomra: egyrészt, nem titkoltan, nagy tisztelője vagyok a New York-i zenekarnak, másrészt májusban már hivatalos voltam az Interpol egyik (igaz, csak a Pearl Jam előzenekarként adott) koncertjére Düsseldorfba, de (önhibámon kívül) csak az utolsó számra értem oda. Ami persze akkor rendkívül bosszantott, de utólag átértékelve örülhetek, mert egyrészt az a bizonyos utolsó dal a PDA volt, amit most novemberben nem játszottak Kölnben, másrészt mostanra már kívülről – oda-vissza – ismerem az új Interpol-lemezt, az Our Love To Admire-t. 
 
Most biztosra mentem, hogy időben érkezzem, így még az előzenekar, a szintén New Yorkból érkező Blonde Redhead koncertjét is láthattam elejétől a végéig – na nem mintha sokkal gazdagított volna a tapasztalat. Ízlések és pofonok, persze, de amikor egy német barátnőm 2003-ban megajándékozott egy CD-jükkel, akkor sem győzött meg a produkció, és most, élőben sem igazán. A trió felállású csapat (egy dobos és gitáros-vokalista testvérpár meg egy japán billentyűs-gitáros-énekes csaj) számomra kivehetetlenül egyensúlyozik a művészieskedő, elfolyós tízperces shoegazer dalok és a dallamos power pop közt. Vagy csak nem voltam ráhangolódva, mindenesetre nem tudtak meggyőzni, hogy nem öncélú az, amit láttam/hallottam.
 
Rövid átszerelés, ekkorra már teljesen megtelik a Palladium – melyről azt olvastam német netes fórumokon, hogy nem a legjobb hely Kölnben, de hogy frekventált, az biztos: csak az utóbbi egy hónapban itt játszott a Maximo Park, a Kaiser Chiefs, a svéd Hives és a német sikerzenekar, a Beatsteaks. Most pedig az Interpol, amely Our Love To Admire című aktuális albumával eléggé megosztotta rajongótáborát: egyesek szerint önismétlés, amely jó, de nem ér fel a várakozásokhoz és nem ad hozzá semmit az életműhöz, míg mások szerint (például szerintem is) az eddigi talán legjobb, legegységesebb és leginkább görcs- és manírmentes Interpol-lemez. 
 
Szerencsére mind az előbbi tábor (melynek tagjai többnyire a 2004-es Antics albumot tartják a csúcsműnek), mind a magamfajta boldog lehet: az Interpol az Antics idejéből hat, az Our Love To Admire-ről pedig hét számot játszik az este folyamán. Az új lemezt indító Pioneer To The Falls élőben is remek nyitódalnak bizonyul, aztán a Say Hello To The Angels következik mutatóba a Turn On The Bright Lights című 2002-es debütálásról (hm... lehet, hogy mégiscsak az a legjobb Interpol-anyag?), majd szépen, ízlésesen válogatva következnek a számok a második és harmadik albumról, a ráadás pedig három dal az elsőről. Ami azt illeti, nem lehet panaszra okom: a már említett internetes fórumokról azt olvasom, hogy miközben a műsor gerince nagyjából azonos, városonként előszeretettel cserélgetnek dalokat a szettben. Így például megkapjuk a Münchenben nem játszott Take You On A Cruise-t vagy a ráadásblokk nyitásaként az első lemez remek záródalát, a Leif Erikssont, ami meg a berlini koncertről hiányzott. 
 
Az ember igazán zavarban van, ha egy Interpol-koncertről kell írnia, mert gyakorlatilag az összes addig felállított és hangoztatott koncepciója a könnyűzenéről meginog. Itt van egy zenekar, amelynél nem igazán történik semmi különleges a színpadon, a gitáros Daniel Kessler (inkább bénácska, mint cool) táncolós-ugrálós gitározásán kívül mindenki csak áll, mint a cövek – és csak nyomja. Nincsenek fogyasztói társadalmat kritizáló „okos” dumák, kikacsintás vagy közönségénekeltetés (szóval eléggé meglepő, hogy a színpad előtt pogózó/ugráló srácokkal kell megküzdenem). Itt van egy – kötelező gitárosi és énekesi feladatkörén kívül – totálisan passzív frontember, Paul Banks, aki ha már többet mond, mint egy „thank you”, akkor az meglepő. A lenyalt hajú fasisztoid imidzsről nemrég nagybajszú spanyol nemesre váltó basszista, Carlos Dengler még ennyit sem mond, a dobos Sam Fogarino meg... hát ő meg csak dobol. És mégis, rendben van az egész, nagyon megfogja az embert valahol... Illetve, mielőtt túl elfogult lennék: nem vágom, hogy ha a hattérben meghúzódó turnébillentyűs már vokálozik is, akkor azt miért csak onnan tudom, hogy látom mozogni a száját a mikrofonja előtt (ezt már korábban sem értettem, amikor koncert- és TV-fellépéseiket nézegettem az interneten, szóval nehezen lehet a hangosításra fogni). Nem is beszélve Daniel Kessler teljesen feleslegesen odakészített mikrofonjáról. 
 
Itt van egy rakás dal, amelyek nem azok a kifejezett pozitív nemzedéki himnuszok, akkor már inkább anti-slágerek – ráadásul első hallásra (meg másodikra is) igencsak egyívásúak, túlságosan is hasonlók. Amúgy magam sem értem, pont én szoktam ecsetelgetni, hogy egy zenekarnak folyamatosan újítani, változtatni kell, újragondolni, de Paul Banksék mintha mindig ugyanazt az egy dalt gondolnák újra – és én mégis meg vagyok győzve. Ahogy sorjáznak a jobbnál jobb szerzemények, a Narc, a C'mere, vagy az új albumról való The Scale, Mammoth (ez MEKKORA szám!) és No I In Threesome (ez még nagyobb!), gyakorlatilag bármelyik jöhetne bármelyik után, bármelyik ugyanolyan joggal lehetne kislemez- és klipdal, viszont ha bármelyik kimaradna, akkor bizony hiányozna (kivéve a valahogy jellegtelen The Lighthouse-t, amelyet már az új lemez végén is kicsit felesleges utóiratnak érzek, és élőben sem okoz katarzist, csak leül a koncert öt percre). Nem tudom, hol van a trükk (tényleg: Pace Is The Trick – ez például hiányzott), de én bedőltem neki. 
 
 
 
szöveg és koncertfotók: