Az 1954-es születésű dalszerző-énekesnő az introspektív, önboncolgató Bare után most váltani akart, így lecserélte a korábbi lemezein dolgozó hangszerelő-producert, Stephen Lipsont. Új partnere a Los Angeles-i Glen Ballard lett, aki Alanis Morrisette-tel érte el legnagyobb sikereit (a Jagged Little Pill album Grammy-díjai közt háromból is részesült társzerző-producerként), de dolgozott már Christina Aguilera (Stripped), Shelyby Lynne (Love, Shelby), az Aerosmith (Nive Lives) és a Dave Matthews Band (Everyday) albumain is. Nem csak a producer Los Angeles-i, a lemezt is ott vette fel az énekesnő, és ez hallatszik is az anyagon. Próbál sokszínű lenni, közel egyenlő arányban kapunk lassú zongorás balladákat és a tempós dalokat, gospel, soul, blues, rock elemekkel és groove-okkal díszítve, a Womankind című dalba még egy visszafogott rap betét is bekerült (egy jamaikai művésznőtől, a Eurythmics-főnök Dave Stewart által felfedezett Nadira X-től), a Coloured Bedspread szinti-pop nyitányával és Sweet Dreams-es harmóniáival nyilván az Eurythmics-nosztalgiázókat hivatott megszólítani, a Sing című számban pedig felvonul vendégként a fél női élvonal (Madonnától és Didótól a portisheades Beth Gibbonson, Beth Ortonon, KT Tunstallon és Pinken át Fergie-ig és a Sugababes-tagokig összesen 25 sztárénekesnő!) – a lemezre azonban mégiscsak leginkább a tipikus amerikai középutas rádió-rock hangzás nyomja rá a bélyegét. 
 
Egyik dallal sincs semmi gond, mind kimunkált, igényes produkció, csak éppen egy olyan szerzemény sincs a lemezen, ami igazán kiemelkedő, azonnal megjegyezhető lenne, mint mondjuk a kilencvenes évekbeli korongokról a Walking On Broken Glass vagy a No More ”I Love You’s” volt. Lennox alkalmanként „bonóskodik” (fontos politikai-társadalmi üzeneteket hordoz például a Womankind és a női összefogást az AIDS/HIV elleni harc szolgálatába állító Sing című jótékonysági kislemezdal, meg ugye maga az albumcím is), amivel nincs is baj, azzal már inkább, amikor olyan közhelyek szerepelnek a szövegben, mint mondjuk az, hogy „ami nem pusztít el, erősebbé tesz”. Persze, mindezekért hellyel-közzel kárpótolja a hallgatót az énekesnő hangja, ami mit sem vesztett varázsából, talán még jobb is, mint valaha – mindig pont olyan erőteljes, elegáns, drámai, érzékeny vagy dühös, amit az adott dal hangulata megkíván. 
 
A Song Of Mass Destruction olyan lemez, amit a 30 év alattiak nagy valószínűséggel kicsit unalmasnak találnak, akik viszont szeretik az aprólékosan kidolgozott, lassan érő, több rétegű ún. „zenészlemezeket”, azoknak nagyon bejöhet.