Az 1976-ban alakult Siouxsie And The Banshees még a kilencvenes években is készített egy jó lemezt (ez volt a Kiss Them For Me című slágert tartalmazó Superstition 1991-ből), igaz, az utolsó stúdióalbum, a John Cale-le felvett 1995-ös The Rapture idejére már tényleg kifogyott a szufla a zenekarból. Az énekesnő azóta nagy ritkán elvállalt egy-egy közreműködést, ám inkább visszahúzódva élt egy francia birtokon férjével, Budgie-val (szül: Peter Edward Clarke), aki nem csak a Bansheesben, de kettejük közös projektjében, a Creaturesben is dobolt (1995 után még két szolid sikerű stúdiólemezzel jelentkeztek). A Siouxsie And The Banshees CD-n és DVD-n is megörökített 2002-es visszatérő turnéjának nem lett folytatása, helyette az énekesnő 2004-ben lebonyolította élete első szólóturnéját, és a londoni zárófellépésen rögzített koncert-DVD, a vonósokkal kiegészített best of programot tartalmazó Dreamshow végre újra régi dicsfényébe helyezte – és új lemezszerződést is hozott számára. Következhetett tehát egy szólóalbum, annál is inkább, mert Siouxsie 2007-ben elvált Budgie-tól, így nagy valószínűséggel a Creaturesnek is befellegzett. 
 
A Mantaray albumon a készítők igyekeztek aktuális csomagolásba helyezni a nyolcvanas évek közepe óta jellemző Banshees-hangzást, és úgy kidomborítani a popérzékenységet, hogy közben az ebben a hangkörnyezetben szokatlan elemek is megfelelően simuljanak az összképbe. Viszont a lemez így nem okoz igazi meglepetést – akár egy direkten poposabb, akár egy triphoposabb, dögösen táncosabb, akár egy bátrabban avantgárd album is hatásosabb szólódebüt lett volna. Robert Plant Strange Sensation nevű kísérőzenekarából és a Goldfrapp környékéről ismerős zeneszerző-producerek (a gitáros-programozó Steve Evans és a basszista-billentyűs Charlie Jones) és zenészek (a stabil Clive Deamer dobos mellett néhol a multiinstrumentalista Phil Andrews, illetve az Apollo 440-gitáros Noko) többnyire lüktetéssel töltik meg a dalokat, többször szerepel extra ütős a felvételeken (a nagynevű egyiptomi ütőhangszeres, Hossam Ramzy is közreműködött), de a szerzemények egyedisége ritkán képes áttörni a tömény, helyenként már túl komplikált elektro-rockos-popos hangszerelésen. Siouxsie azonban jól hallhatóan karban tartja a hangját, így a lemez végül egyáltalán nem okoz csalódást. A PJ Harvey-t idéző, torzított basszusos Into A Swan nyitódal, a Shirley Bassey James Bond betétdalaira kacsintó Here Comes That Day, a szépen felépített lassú If It Doesn’t Kill You vagy a fülbemászó és elidegenítő részeket keverő They Follow You például megteszi akár az énekesnővel való ismerkedésnek is – és kedvet csinál egy esetleges folytatáshoz. Könnyen lehet, hogy Siouxsie idővel ugyanolyan decens dizőz lesz egy letűnt kor képviseletében, mint Marianne Faithfull az eggyel korábbi generációból.