Akárcsak a nyolcvanas évek végén a manchesteri Happy Mondays, úgy most a Twang is hedonista koncertjeivel hívta fel magára a figyelmet, ráadásul ezeknek az ifjú követőknek is különleges a felállása. A Shaun Ryder vezette Mondays tagságában volt egy színpadon lézengő, rumbatököt rázó és idiótán táncoló showman, Bez (aki nemrégiben a brit hírességek Big Brotherjével ismét népszerűsége csúcsára ért), a rosszarcú tagokból álló Twang viszont még meglepőbbet húzott: két énekessel áll ki a színpadra – igaz, egyikük inkább csak a refrénekben száll be és közben gátlástalanul utánozza Bez majomtáncát. A nagyszájú, Oasis ihlette attitűd, illetve a munkásosztálybeli szleng és akcentus lenne hivatott a közönség megnyerésére, de ez közel sem áll olyan jól nekik, mint 1994-ben Gallagheréknek, vagy éppen néhány esztendeje a Kasabian együttesnek (mely jóval markánsan is nyúlt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának baggy hagyományaihoz).  
 
A Twang zenéje a legrosszabb pillanataiban egy-az-egyben másolata a house-zal oltott funkos ritmusokat és pszichedelikus gitártémákat réveteg énekdallamokkal keverő Happy Mondays-megszólalásnak (Ice Cream Sundae, Loosely Dancing, Cloudy Room). Ezek a számok az előzmény ismerete nélkül még élvezhetők valamennyire, ám a kortárs mezőnyben a távolról rokonítható Hard-Fi- és Kasabian-dalok klasszisokkal emlékezetesebbek. A zenekar nem tudja kihasználni, hogy két énekese van, ráadásul együtt is fárasztóak, főleg amikor mindketten az énekbeszédet erőltetik. A pszichedelikusnak álcázott gitártémák valójában egyszerűek, a dalok sokszor fókuszálatlanok, nincs bennük kellő groove, és nem elég himnikusak ehhez az attitűdhöz, a munkásosztálybeli életérzéseket pedig mostanra már sokan jóval átélhetőbben megénekelték. Mivel az egyéb hatások is zavaróbban árulkodnak a kelleténél (az első kislemezdalban, a Wide Awake-ben például The Edge gitározása kísért a U2-ból, a másodikban, az Either Way-ben pedig a Streets monológjai, olyannyira, hogy később a Twang tagjai egy közreműködős remix elkészítésére is felkérték Mike Skinnert), így a szórványos ötletek is épphogy csak megmentik a lemezt a totális katasztrófától. Az viszont elképzelhető, hogy koncerten, keményen tudatmódosult állapotban mindez tűrhető, bizonyára nem véletlenül játsszák fellépéseiken a Bran Van 3000-féle Drinking In L.A. feldolgozását.