Túl azon, hogy erősen hangulat- és körülményfüggő az Animal Collective albumainak megítélése, bátran kijelenthető, hogy kevés formáció játszik ennyire kísérleti és mégis magával ragadó zenét a XXI. században. A 2000 óta különböző felállásokban és lemezeit eleinte eltérő neveken megjelentető, többnyire New Yorkban működő kvartett azonban nem csak erről híres: új anyagaival mindig az előzőekre reflektál. A kollektíva eleinte zajos, experimentális albumokat adott ki, majd Campfire Songs néven egy repetitív, furcsán akusztikus, háttértörténésekkel atmoszferizált lemezt. Aztán elektromos gitárokkal és samplerekkel épített, erősen kakofón, feedback-orientált, összetett hangkollázsok következtek (a 2003-as Here Comes The Indian borítóján szerepelt először az Animal Collective név), majd az akusztikus gitárok és a samplerek összebékítése jelentette a fő csapásirányt (a 2004-es Sung Tongs hozta meg az igazi áttörést indie berkekben). Akkoriban gyakran emlegették az Animal Collective-val kapcsolatban is a pszichedelikus folk megjelölést, vagy éppen a freak folk és acid folk kifejezéseket. A nyugati (Devendra Banhart, Vetiver, Joanna Newsom, Castanets, Six Organs Of Admittance) és a keleti parton (CocoRosie, Espers, Akron/Family) egyaránt virágzó irányzattal azonban az AC maximum időlegesen és inkább érintőlegesen hozható összefüggésbe, pedig a csodabogár és a savas jelzők tulajdonképpen helytállóak a zenével kapcsolatban.
 
A 2005-ös album, a Feels részben túlvilágian elhangolt rockosabb dalokat, részben lebegős, éteri szerzeményeket nyújtott – a sok hangmintával, összetettebb vokálmegoldásokkal megszólaló „szerelmeslemez” az addigi legerősebb az együttes katalógusában. Az utóbbi években az Animal Collective-hez kapcsolódó egyéb kiadványok között is akadtak érdekességek: egy közös EP-vel újra reflektorfénybe állították a hetvenes évekbeli kultikus folkénekesnőt, Vashti Bunyant, míg a zenekar egyik kulcsfigurája, Panda Bear (polgári nevén: Noah Lennox) szólólemezekkel jelentkezett melyek közül a 2007 elején kiadott Person Pitch album gyűjtötte be a leginkább lelkes kritikákat. 
 
Ahogy az eddigiekből is kiderül, az Animal Collective lemezről lemezre megújul és még ilyen viszonylagos sikerek után sem hajlandó semmilyen kompromisszumra, kérlelhetetlenül halad előre saját univerzumának feltérképezésében. A négy zenész ezúttal is olyan megoldásokra bukkant, melyeket hallhatóan nagy örömmel csiszolt néhány esetben már-már hagyományos dallá, máskor meg Beach Boyst idéző izgalmas effektszimfóniává. Akárcsak a korábbi korongokra, a Strawberry Jam albumra is igaz, hogy odafigyelve kell hallgatni (háttérzeneként bizony könnyen zavaró is lehet), továbbá időt kell neki adni, akár többszöri nekifutással is, mert csak úgy fejti ki igazi hatását. A főbb sajátosságokat ezúttal a sokkal gyakoribb szintetizátor- és sokkal hatásosabb samplerhasználat, a kétségtelen (főleg a vokál- és harmóniamenetekben megfigyelhető) Beach Boys-hatások és a gyakran álomszerű hangulat jelenti. A dalok struktúrája jellemzően egy ismétlődő szinti-, basszus- és esetleg valamilyen zajeffektből kikevert ritmusra és az azokra aggatott bugyborékoló, zúgó, sipító hangokra épül. A gitárok inkább színesítő elemként szólalnak meg, bár az album közepén elhelyezkedő „slágeres” – akár a TV On The Radióval is összefüggésbe hozható – dalokban, a For Reverend Greenben és a Fireworksben kiemeltebb helyet foglalnak el. A zenei úttörőknek nem mindig hálás a feladata, a Strawberry Jam sem végig hibátlan csúcsalkotás, de ha Brian Wilson hallani fogja valaha, bizonyára biccent majd közben egyet-egyet.