Az eltelt idő és a tagcsere ellenére a zenekar megszólalása lényegében nem változott az előző lemez óta lényegesen. A népzenében gyökerező saját kompozíciókat ugyanolyan Led Zeppelin-esen súlyos és mégis könnyed előadásban vezetik elő, persze a témák „kicsit” bonyolultabbak, de a zenekari összjáték ugyanúgy tízpontos. A hangzás némileg tömörebb lett, a zúzósabb és a játékosabb részekben egyaránt kihasználják a két gitár adta gazdagabb lehetőségeket. Both Miklós hagyományosabb gitárszólamai félelmetes pontossággal lettek összecsiszolva Cziránku excentrikusabb témáival, tapping hangszereléseivel. Herpai Sándor dobos és Zsoldos Tamás basszusgitáros pedig az elképzelhető legerősebb ritmusszekció ehhez a zenéhez. 
 
Ennyire súlyos zenére nagyon nehéz szöveget illeszteni, ezen a téren a lemez kissé egyenetlen, de a szövegek tematikája egységes. Az énekdallamok javarészt a korábbi sámános vonalban maradtak (a 11 szerzeményből három még a Jorgosszal közösen íródott), és ez a stílus remekül áll az új énekesnek is. Előfordul, hogy a lassabb, éneklősebb számokban kicsit édeskésnek tűnik, de mindent összevéve nem okoz csalódást. 
 
A Barbaro húszéves az idén. Ez alatt a húsz év alatt mindössze három albumot adott ki (I. – 1990, II. – 1994, III. – 2007), de azok a legfontosabb magyar lemezek közé tartoznak, ez a mostani is.