Nagyítás

- Mi volt a legmeghatározóbb élménye az elmúlt években? 
 
- Összeomlott a kommunizmus. 
 
- És konkrétan azóta, hogy utoljára beszélgettünk? 
 
- Én már akkor az Őfelsége pincére voltamot forgattam, így hát ez a film azóta is a legfontosabb a jelenlegi életemben, hiszen Budapestre is éppen miatta érkeztem. 
 
- Csehországban rendkívül népszerűek a hazai filmek, egy-egy jól sikerült vígjátékra több mint egymillió néző kíváncsi. Jan Hřebejk, Jan Svěrák és a többiek sikerének érzésem szerint az újhullám rendezői ágyaztak meg. Van Önben bizonyítási vágy, hogy megmutassa a fiatalabbaknak, miként rendeznek a nagyok? 
 
- Nem vagyok biztos abban, hogy nekünk is köszönhetik a sikerüket. Nekik ma sokkal nehezebb a dolguk, mint nekünk volt, hiszen sokkal keményebbek az anyagi feltételek. Ideológiailag talán nagyobb szabadságot élveznek, de a körülmények egy forgatókönyv minőségére szerintem nem lehetnek hatással - márpedig manapság hiányoznak a jó dramaturgok, a jó forgatókönyvek, hiába dolgoznak Csehországban nagyszerű rendezők. Egyébként engem sosem vezérlet az a vágy, hogy megmutassam, mit tudok, egyedül az mozgat, hogy a képességeimhez képest a legjobbat hozzam ki magamból és a filmből. Nincsen küldetéstudatom. 
 
- Jó húsz évvel ezelőtt, közvetlenül a Sörgyári capriccio befejezése után úgy nyilatkozott a

Nagyítás

magyar Filmvilágnak, hogy fél attól, hogy idősebb korára tévedhetetlennek gondolja majd magát. Ma mi a helyzet a tévedhetetlenség terén? 
 
- Sok olyan úgynevezett érdemes művészt látok magam körül, akik túlságosan hisznek magukban, és ezért iszonyú hülyeségeket képesek elkövetni. Ide értem az egyes politikusokat, sőt némely orvosokat is. Én nem akarok ebbe a hibába esni. Bármilyen beosztásban is van az ember, kellenek a környezetébe olyan illetők, akik nyíltan és őszintén a szemébe merik mondani, hogy őrültséget csinál. Az Őfelsége pincére voltam forgatásán nagyon hegyeztem a fülemet, hogy meghalljam a számomra fontos véleményeket, nehogy önmagam csapdájába essek. Ha az ember megfeledkezik arról, hogy másoknak is lehet ötletük és véleményük, hogy mások esetleg okosabbak nála, akkor már önmagában ez a tény hülyévé teszi az illetőt. 
 
- Amikor korábban együtt dolgozott Hraballal, az író régi kéziratokkal, irodalmi forgatókönyvvel és sok tanáccsal segítette munkáját. Hrabal tíz éve halott, nélküle hogyan tudott dolgozni? 
 
- Régen lényegében Hrabal írta a forgatókönyvet, én ugyanis nem szeretek írni, mert az számomra kínszenvedés. Ha csak tehettem, mindig menekültem az írás elől, mert tele vagyok kétségekkel. Amikor Hraballal dolgoztam, vagy a minimumra csökkentek a kétségeim, vagy meghatványozódtak, de legalább tisztábban láttam. Most önmagamat kellett korrigálnom, és ez nem jó. Gyakran kellett arra gondolnom, hogy az adott helyzetben hogyan reagálna, mit mondana Hrabal, ha mellettem ülne éppen. Ha fentről nézett engem, biztosan nagyon jól szórakozott... 
 

Őfelsége pincére voltam

- Ezek szerint úgy dolgozott, mint Billy Wilder, akinek ki volt akasztva az irodájában egy tábla: „Mit csinálna most Lubitsch?” 
 
- Milyen kár, hogy ez nem jutott eszembe! (nevet) Igazság szerint arra is kíváncsi volnék, hogy mi lett volna, ha Bergman falán is kint van ez a mondat: elnézném azt a belső harcot, amit Bergman vív Lubitschcsal és önmagával... 
 
- Az imént a művészek sorába bevette a politikusokat és orvosokat is. Ezek szerint az életben minden hivatást művészetként kell felfogni? 
 
- Ezen a világon mindent emberek végeznek. A művészet csak egy végtermék, mint például az a süteménykompozíció, amit az imént megettem. A művészet azért születik, mert az embereknek szükségük van rá, nem pedig azért, mert az alkotó művész szeretne lenni. Az orvos például azért gyógyít, hogy a betegek meggyógyuljanak, nem pedig pusztán azért, hogy ő gyógyíthasson. Én azért rendezek filmet, mert úgy érzem, hogy az embereknek szükségük van arra, amit létrehozok, és a moziból kijőve nagyobb lesz az életkedvük.