A Velvet Revolver zenészeit nem nagyon kell bemutatni senkinek: Slash, Duff McKagan, Matt Sorum az igazi Guns N’ Rosesben szocializálódva nem egyszer számot adtak rockzenei érzékükről, de a Stone Temple Pilots frontembereként nevet szerzett Scott Weiland és a zsoldosként sok zenekart megjárt Dave Kushner is bizonyította már, hogy elsajátította a rock’n’roll mesterfogásait. Míg az első lemeznél a kvintett ott hibázott a legnagyobbat, hogy túlságosan is megbízott több évtizedes rutinjában, a Libertad felvételeit már komolyabb felkészülés előzte meg. Weilandék először Rick Rubin sztárproducert kérték fel segítőjüknek, de miután kiderült, hogy nincs meg a közös hullámhossz, még idejében váltottak, és a Shangri-LA DEE DA című utolsó STP-albumon is bevált Brendan O’Briennel (Pearl Jam, Rage Against The Machine, Audioslave stb.) folytatták a munkát. A producercsere előtt elkészült számokat is kidobták a kukába, és a tervezett konceptlemez helyett nekiláttak összetákolni egy szikár, nyolcvanas-kilencvenes éveket megidéző hard rock albumot.  
 
A VR negyvenes zenészei kisujjból kiráznának egy közepesnél erősebb lemezt, de ezúttal a számok nagy részében nem elégedtek meg annyival, hogy néhány jobban eltalált riff mellé odakenjenek egy-két rutinszólót. A lemezt nyitó Let It Roll vérbő rockolása Weiland magabiztossá fejlesztett hangjával tökéletes kezdés, és hasonló élményt nyújt a Get Out The Door vagy a Mary Mary rifftengere is. A balladisztikus, együtténeklős The Last Fight a zenekar nagy himnusza lesz, és még a Can’t Get It Out Of My Head című Electric Light Orchestra-feldolgozás sem lóg ki a lemezről. Bár akadnak azért hullámvölgyek is a több mint 51 perces korongon, nincs okunk a panaszra: a Contraband szintjét jócskán sikerült felülmúlni. Axl Rose kezdheti felkötni a gatyát.